Lethal Aggression: Life Is Hard….but That’s No Excuse at All! (1988)

A ’80-as évek második felében, az S.O.D. első albumának megjelenését követően sorjában születtek az újabb és újabb bandák, akik a punk vagy a hardcore fémesítését tűzték ki célként maguk elé. Főként az Egyesült Államokban bújtak elő friss csapatok a próbatermek sörszagú homályából, de a járvány szép lassan a világ minden pontjára elterjedt. Még kis hazánkban is teremtek ilyen brigádok. (például a gyöngyösi Anarchy). Persze azért nem az S.O.D. találta fel a crossover viaszt, hisz a Speak English or Die megjelenése előtt már olyan, albummal rendelkező csapatok vették keményebbre a figurát, mint a D.R.I., a C.O.C., vagy a Suicidal Tendencies. Viszont utána olyan invázió következett, hogy az ember szinte havonta kapta a pofájába a jobbnál jobb crossover vagy éppen crossover/thrash remekműveket. Az aranykor szerintem 1985–1990 közé tehető. Ebben az időszakban született a legtöbb alapmű, olyan csapatoknak köszönhetően, mint az M.O.D., a Cryptic Slaughter, a Cro-Mags, a Crumbsuckers, a Carnivore, a The Accüsed, a Mucky Pup, a Leeway, a Prong, az Excel, a Napalm, vagy a Wehrmacht.

Ez idő tájt ráadásul jó néhány punk és HC banda is bekeményített. Az Exploited 1987-es Death Before Dishonour albuma totál metalos megszólalással van megspékelve, az 1990-ben megjelent The Massacre albumuk pedig már szinte thrash metal! HEHEHE!! De említhetném az Agnostic Front-ot is, amelynek tagjai a ’80-as évek második felében elkezdtek thrash metal bandás pólókban feszíteni, sőt, némelyik még a haját is megnövesztette. HEHE!! Az 1986-os Cause for Alarm és az 1987-es Liberty & Justice anyaguk olyan súlyos thrash-fertőzés jeleit mutatja, hogy még a legjobb vakcina is hatástalan lenne velük szemben.

Na, de elég a történelemből, térjünk rá egyik nagy kedvencemre, a New Jersey-ben alakult Lethal Aggression nevű brigádra! A biográfiával most nem bíbelődöm, ebben Dávid Laci barátom úgyis verhetetlen, hiszen ő még azt is kapásból vágja, hogy a bandák tagjainak mi volt a jele az óvodában. HAHAHA!! Szóval az 1985-ben összeállt Lethal Aggression-nel valamikor 1989-ben kötöttem ismeretséget, amikor hozzám keveredett ez az albumuk egy másolt kazin. Én pedig már az első hallgatáskor bezabáltam, amit műveltek. A félórás, 22 számot rejtő anyag egy totálisan beleszarós, de mégis remekül összeeszkábált crossover rosszalkodás. A srácok pontosan követik az útmutatásokat: rövid nóták, bermuda gatyamadzag feszességű riffek, tornacipőtalp-koptató tempók, rengeteg csordavokál és persze kellő mennyiségű humor. És még gitárszólók is akadnak, amelyek hallatán a profi gityósok szaltózva vetnék magukat a mélybe a George Washington hídról. HEHEHE!!

Én azt szeretem a Lethal Aggression-ben, hogy hallhatóan nem vették magukat komolyan, de mégis megpróbáltak minél változatosabb és színesebb dalokat kirázni a fa…khmmm, akarom mondani, a csuklójukból. Ez a lemez garantáltan jókedvre deríti a hallgatót, még akkor is, ha éppen valami szarság miatt kukába hajítaná az egész napját. Nincs más dolgod, mint elindítani a lejátszót, bontani egy sört, és füstkarikákat fújni a szobádat díszítő posztereken tanyázó fémfigurák arcába.

Ezen anyag után már csak két EP-re futotta az erejükből, majd letették a fegyvert. 2001-ben, a nagy reunion hullámnak köszönhetően ők is előbújtak a barlangjukból, de leginkább csak demókat nyomattak ki. 2009-ben kijött egy Ad Nauseum címmel ellátott fullos album, amelyen az újabb dalok mellé egy 2003-as, a CBGB-ben rögzített koncertfelvételt is feltettek. Szintén 2009-ben egy splittel jelentkeztek, 2015-ben egy demóval, 2016-ban pedig újra bezárták a boltot. A Life Is Hard… 2012-ben újra megjelent, vinyl formátumban, a F.O.A.D. Records jóvoltából, valamint egy válogatás CD-n is kompletten megtalálható. Ez utóbbit az Xtreem Music dobta ki 2007-ben. Nekem ezt a formátumot sikerült beszereznem. Ez a cucc 77 perces, úgyhogy van itt minden, ami szem-fülnek ingere.

A Lethal Aggression egy jó kis csapat volt, akik letették a maguk névjegyét az aranykorszak asztalára. Ja, hogy a zenéről nem sokat írtam? Hát mit is mondhatnék még egy tuti crossover albumról, azon kívül, hogy olyan fejet lengetően fasza szerzemények vannak rajta, amelyek vérrel telítik meg a hallgatók nemi szervét?! Nyomd le a play gombot, és add át magad a zene okozta élvezeteknek! Ha lejárt, akkor pedig indítsd újra! Az ötödik sörnél pedig már úgyis lesz bátorságod kipróbálni, hogy milyen a csilláron lógva hintázni, vagy anyaszült meztelenül kiugrani az ablakon, és pogózni az utcán. Mi csináltunk ilyet is, de akkor még tinédzserek voltunk! HEHEHEHE!!!