2020. április 2. sokáig piros betűs ünnepként volt bejelölve a naptáramban. Minden adott volt ugyanis ahhoz, hogy egy régi álmomat valóra váltva, végre élőben láthassam az N.W.O.B.H.M. mozgalom egyik legmeghatározóbb csapatát, a Diamond Head-et! Folyamatosan rajta tartottam a szemem a koncertnaptárukon, figyeltem, hogy éppen merre járnak, de sajnos a turnék angliai állomásai valamiért mindig nagy ívben elkerülték a lakóhelyünket. Eddig. Egy napon ugyanis derült égből villámcsapásként ért a felismerés, hogy a zenekar szép csendben egy wakefieldi dátumot is beiktatott az aktuális körútba. Végre elérhető közelségbe került az egyik kedvenc csapatom, ráadásul egy különleges vendég is meg lett hirdetve, konkrétan a Rock Goddess nevű, szintén brit csajbanda. Róluk azt érdemes tudni, hogy ők is a műfaj hőskorában alakultak, és annak idején összehoztak néhány jól sikerült, ma már kult státuszban leledző albumot. Mondanom sem kell, az örömöm határtalan volt: két remek banda egy este, ez szinte már túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen!
Igaznak ugyan igaz volt, de sajnos nem lett belőle semmi. Kettőt találhattok, mi tett keresztbe az álomkoncertnek: úgy van, a koronavírus, pontosabban a vele kapcsolatos óvintézkedések. A sötét fellegek már akkor elkezdték beárnyékolni a lelkesedésemet, amikor néhány hete még csak szép szóval ugyan, de megkérték a jónépet, hogy ha lehetséges, tartózkodjon a kocsmák, koncertek, sportesemények látogatásától. Nem sok víznek kellett lefolynia a Temzén, mire eljutottunk a totális zárlatig. Ez természetesen azt jelentette, hogy – az összes hasonló rendezvénnyel együtt – a Diamond Head bulit is elmeszelték.
Mit ne mondjak, könnyen kibírtam nevetés nélkül, amikor szembesültem ezzel a ténnyel. Felkészületlenül persze nem ért a dolog, de azért kellett egy pár nap, mire sikerült lenyelni a keserű pirulát. Aztán megszületett a fejemben az életmentő ötlet: átnézem az utóbbi hónapok setlist-jeit, összeállítok belőlük egy kedvemre való dalcsokrot, és az elmaradt buli napján csak azért is végighallgatom a programot, és közben elképzeltem, milyen is lenne a koncert. Lássuk hát, hogyan álmodik a nyomor heavy metal módra!
A koncertet a Warehouse 23 nevű helyen rendezték volna meg, ami Wakefield legnagyobb koncertterme, nagyjából 800 fő befogadására alkalmas. Közel sem ismeretlen előttem a helyszín, jó pár éve ugyanitt volt szerencsém élőben látni a Saxon-t is. Akkor alaposan megtelt a klub, gondolom, a Diamond Head is simán bevonzana minimum negyedháznyi nézőt. Az idősebb korosztályt képviselő helyi rockerek szép számmal meg szoktak jelenni a koncerteken, ha valami jobb régi csapat teszi a tiszteletét errefelé.
Mint már említettem, bemelegítő bandaként a Rock Goddess volt meghirdetve, az ő műsorukat valószínűleg még a pult mellől nézném meg, és közben megállapítanám, hogy az őstagságot képviselő Turner nővérek ugyan már jócskán az ötvenes éveiket tapossák, ennek ellenére bizony még mindig zavarba ejtően jól tartják magukat. A programjuk java részét általában az első két lemez dalai szokták adni, kiegészítve néhány újkori szerzeménnyel, amelyek nem hogy puhányabbak, de jóval zúzósabbak a korai zsengéknél. Biztos jól domborítanának a hölgyek, de a ráadás blokknál én már valószínűleg nem a zenéjükkel lennék elfoglalva, hanem azzal, hogy fejben kidolgozzam a megfelelő stratégiát, hogy miként verekedjem magam az első sorba, mire a főzenekar lép a világot jelentő deszkákra. Általában sikerülni szokott ez a manőver, gondolom, most is összejönne valahogy a nagy mutatvány.
Ahogy felcsendülne a Gustav Holst-féle intró, már valószínűleg tapintani lehetne a feszültséget a teremben, miközben látnánk szép sorban a színpadra lépni a zenészeket. Az interneten fellelhető setlist-ek alapján sanszos, hogy a Play It Loud-dal indítanák a bulit, ekkor nagyjából a padlón csattanna az állam a meglepetéstől, hogy rögtön a buli elején egy ilyen különleges csemegével kényeztetik az értő közönséget. Valamint az is rögtön feltűnne, hogy a nemrég látott csajokkal ellentétben, a gitáros/zenekarvezető Brian Tatler-en bizony erősen nyomot hagyott az idő vasfoga. Ő inkább a klasszikus Jagger/Richards iskola szerint öregszik, és pár év múlva már bizony gond nélkül be fog illeszkedni a „tradicionális angol rockmúmiák” díszes társaságába. Király arc.
A soron következő dal jellegzetes nyitóriffje hallatán egy kissé zavartan próbálnám beazonosítani, hogy ez most vajon melyik régi klasszikus lehet? Aztán jönne a felismerés, hogy egyik sem, mert ez a 2016-os lemez nyitódala, a Bones. Hát igen, a csapat utolsó két lemezén valóban akad néhány dal, ami simán felveszi a versenyt akár az örökzöldekkel is. Nem véletlenül játsszák a bulikon az olyan friss eresztéseket is, mint a Set My Soul On Fire, vagy a The Messenger.
Az persze teljesen egyértelmű, hogy a legnagyobb ovációt az olyan metal himnuszok váltanák ki, mint a The Prince, a Helpless, vagy az ikonikus Am I Evil?. El lehet képzelni, micsoda össznépi tombolás, éneklés menne az ilyen klasszikusok alatt! Na, igen, el lehet képzelni… A ráadásnóta pedig vélhetően a kissé csintalan címmel megáldott Sucking My Love lenne, ami a lemezverzióhoz képest élőben nyilván jóval metalosabban dörrenne meg, végleg eloszlatva minden kétséget, hogy annak idején honnan is merített inspirációt a Metallica a Seek and Destroy-hoz. Azt hiszem, egy ehhez hasonló program után elégedetten menne haza a közönség.
Már aki hazamenne, mert én ugyan nem mennék sehová! A bulira ugyanis nem árultak „meet and greet” jegyeket, az élelmesebb rajongó ilyenkor már tudja, hogy a koncert után érdemes lesz még egy kicsit elidőzni a merch pult környéken. Valószínűleg jómagam is így tennék, találomra vennék egy CD-t is, ha esetleg személyes találkozásra kerülne sor. Ideális esetben Brian Tatler-rel sikerülne összefutnom, és miután letudtuk a közös fotót és a dedikálást, lenyomnám neki a szokásos rizsát, hogy milyen régóta vagyok a rajongója, milyen remek volt a koncert, satöbbi. És azt még feltétlenül hozzátenném, hogy két kézzel kapaszkodjon ebbe a Rasmus gyerekbe, mert ez az énekes a legjobb dolog, ami a bandával az elmúlt 30 évben történt. Ez után a kis diskurzus után már én is boldogan venném az irányt hazafelé.
Hát, ilyennek képzelek én egy jól sikerült Diamond Head bulit. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy magáról a koncertről miért nem írtam hosszabban. Nos, a válasz baromi egyszerű: mert nem is volt semmilyen koncert! Egyelőre. Mert ami késik, nem múlik. Tombolhat itt akármilyen gyilkos vírus, egy dolgot sosem lesz képes megölni, az pedig a remény. Előbb-utóbb úgyis lenyomjuk ezt a kórságot, és akkor minden vissza fog állni a régi kerékvágásba. Nem kell aggódni az elmaradt koncertek miatt, a zeneipar jelenlegi helyzete mellett egyetlen csapat sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy ne pótolja be a kiesett bulikat. Lesz itt headbang, léggitár meg ördögvilla, csak győzzük kivárni!
Leave a Reply