Mindenki életében vannak bizonyos mérföldkövek, amelyek egy-egy zenekar képében öltenek testet. Fiatalabb éveimben ezek szinte sorban, gyors egymásutánban jöttek, mintha nem lenne holnap. Aztán egyre ritkábban pottyantak az ölembe, mostanra pedig eljutottunk oda, hogy nem érkeznek újak.
Az utolsó ilyen, eget rengető hatású zenekar a millennium környékén szivárgott be az életembe. Bár a Katatonia (mert hogy róluk van szó) 1991 óta aktív, én csak 1999-2000 környékén ismertem meg őket, a Discouraged Ones című lemezükkel.
Bámm! Telitalálat! Szinte azonnal magával ragadott, beszippantott a hangulata, a lendülete, Jonas Renkse énekhangja és stílusa, a melódiák, a harmóniák, a ritmusok. Szinte nem telt el úgy nap, hogy ne forgott volna a magnómban. Nem tudtam megunni. Aztán elkezdtem szép sorjában beszerezni a többi anyagukat is, és menthetetlenül a rajongójukká váltam. Jöttek a koncertek (akkoriban meglehetősen sűrűn játszottak nálunk), amelyek még jobban elmélyítették a rajongásomat, és érkezett pályafutásuk legkiemelkedőbb alkotása, a Last Fair Deal Gone Down című lemezük. Nálam ezzel az albummal érték el a csúcsot. Az utána következő anyagaikat is szeretem, de sajnos el kell, mondjam, hogy évről-évre egyre kevésbé. A legnagyobb törést nálam az előző, The Fall of Hearts című lemezük okozta. Azt az albumukat nem tudom teljes egészében végighallgatni. Van egy-két szám, ami tetszik róla, de ennyi.
Így jutunk el az idei évhez, amikor is új lemezzel jelentkezett a csapat. A csapat, amelyben már csak az énekes Jonas és a gitáros Anders Nyström van jelen a korai brigádból. Nyilván az évek során rájöttem, hogy semmi nem lesz már olyan, mint egykoron volt, de azért mindig felfokozott kíváncsisággal, nem is, inkább izgalommal várom az új művüket. Ez most is így volt. Ez első, előzetesen megjelent nóta a lemezről a Lacquer volt, ami tetszett. Persze éreztem, hogy most sem kapom vissza azt, ami annak idején úgy elvette az eszemet, de tetszett. Valahogy mégis megérintett, másként, de sikerült neki. Aztán jött a következő nóta, a Behind the Blood, és megdobbant a szívem. Éreztem, ahogy pulzál a vér az ereimben, és túlvilági melegség árad szét a testemben. Az utóbbi évek legjobb Katatonia dalát hallgatom éppen. Visszatért a sodrás, a lendület, az erő, és Jonas is olyan magasságokban bolyong, amelyeket korábban nemigen lehetett hallani tőle. Amit hallottam, abszolút bizakodásra adott okot.
Mielőtt azonban belevágnánk az új műbe, nézzük át egy kicsit a banda történetét! Előzőleg már utaltam rá, hogy a zenekar 1991-ben alakult, Jonas és Anders álmaként. Svédország szülöttei a srácok, azon belül is stockholmiak. Első LP-hosszúságú anyaguk 1993-ban jelenik meg, és a Dance of December Souls címet viseli. Stílusában doom/death metal, maradandót nemigen nyújt. Követi is pár év szünet, majd az utána jövő sorlemez 1996-ban jelenik meg, Fredrik Norrman gitáros bevonásával, aki 2009-es távozásáig az összes alapművük létrehozásában szerepel. Közös munkájuk első gyümölcse tehát a Brave Murder Day, amivel egy abszolút klasszikust tettek le az asztalra. Máig sokaknak etalon ez a lemez. Az albumon Jonas dobol, a mikrofonnál Mikael Åkerfeldt az Opeth-ből, bár Jonas is megcsillogtatja hangját a Day című nótában. Ez a lemez már előrevetítette a soron következő Discouraged Ones album stílusát.
Majd’ harminc éves pályafutása alatt a Katatonia összesen 12 nagylemezt adott ki, de a tagok más zenekarokban is részt vesznek. Jonas Fredrikkel két lemezt készített az October Tide-ban, Anderssel öt lemezt a Bloodbath-ban. Anders ezen kívül tagja volt a Diabolical Masquerade zenekarnak is. A hőskorból még jegyezzük meg Mattias Norrman bőgős és Daniel Liljekvist dobos nevét. A velük kiegészült csapat volt a banda legerősebb felállása.
Na, de térjünk vissza legfrissebb alkotásukhoz! Mint említettem, a két lemez-előzetes nóta után igencsak felspannolva vártam, hogy végre teljes egészében hallhassam az új művet. Azt kell, mondjam, megérte várni rá. Ezen a lemezen is vannak olyan momentumok, amelyek nem ragadnak annyira magukkal, de összességében sodróbb lendületű, mint elődje volt.
A Katatonia lemezei nem könnyen fogyasztható fogások. Nem könnyed előételek. Nem, ők maguk a zsíros, nehéz főétel, ami rendesen megfekszi a gyomrod, ha nem eszel hozzá (folyékony) kenyeret.
Hogy hová helyezhető el az új anyaguk? Szerintem ennek a lemeznek kellett volna következnie a Dead End Kings után vagy előtt vagy helyett. Szóval nagyjából annak a lemeznek a környékére lőném be, semmiképpen sem régebbre. Úgyhogy ha valaki most a régi fényében tündöklő Katatonia-t várná vissza, ne tegye. Egy kicsit most is nagyobb volt az új anyag füstje, mint a lángja, de kétségtelenül szerethetőbb, mint az előző korongjuk.
Lendületesebb, gitárosabb, ha úgy tetszik, metalosabb anyag született, de a világot nem fogja megváltani. Az albumindító Heart Set to Divide az utána következő Behind the Blood-dal egy igazán tökös kezdés lett, de a lemez közepe felé érve már egy kicsit ásítozom. Kiemelném még a The Winter of Our Passing című dalt az ötödik helyről, és a bónusz nótát, ami a Fighters címet kapta. Nekem ezek a legemlékezetesebbek. Gitártémák szempontjából vannak egészen újszerű, izgalmas megoldások, amelyeket talán az új bárdistának, Roger Öjerssonnak köszönhetünk. Mindenesetre üdítőleg hatnak a 11+1 ráadásdalt felvonultató, összességében 53 perc körüli anyagon.
Bevallom férfiasan, még nem vagyok túl ötven hallgatáson, úgyhogy lehet, hogy később változni fog a véleményem. Jelen pillanatban viszont elégedettséget érzek az album kapcsán. Kicsit úgy érzem, hogy a tékozló fiúk hazataláltak, és mi, akik feltétel nélkül szeretjük őket, örülünk, hogy újra itt vannak. (Valami hasonlót érzek a Paradise Lost album-előzetes nótái kapcsán is…) Bizony, a mérföldkövek természetüknél fogva nagyon röghöz kötöttek, bármi történjen is, maradnak, főleg ha még mindig tudnak kellemes pillanatokat szerezni.
A honlapjuk szerint a lemezbemutató turné körbelőtt volna bennünket, játszottak volna egész Kelet-Közép-Európában, minket leszámítva. Ez a jelenlegi helyzetben, gondolom, elmarad. Május 9-én 20 órakor viszont lesz élő stream-jük, aki gondolja, „menjen el“, nézze meg őket. Én biztos ott leszek.
Végezetül még el kell, hogy mondjam nektek, én Katatonia lemezre biztos, hogy sohasem adnék öt pontnál kevesebbet, úgyhogy most sem teszem, ezért az ítélet ötből öt.
Laq
Válasz írása