Az én életembe nagyjából ugyanakkor érkezett meg a műfaj két óriása, a Judas Priest és az Iron Maiden, és zenei univerzumomban máig azonos kalibert képviselnek, bár tény, hogy Halfordék zenéje, munkássága – egyéni ízlésből fakadóan – mindig is közelebb állt hozzám. Ehhez képest érdekes, hogy a két zenekar története, pályafutása között van egy hatéves csúszás: a Judas debütáló anyaga, a Rocka Rolla 1974-ben látott napvilágot, és amikor 1980-ban Steve Harris-ék a maguk bemutatkozó albumával jelentkeztek, riválisaik már a hatodik, British Steel-re keresztelt nagylemezüknek adtak életet. A helyzet pikantériája, hogy mindkét anyag ugyanazon a napon, kereken 40 évvel ezelőtt jelent meg.
Az 1983-as dortmundi Pop Rock Festival-os fellépésük néhány dala a tévéből, a Defenders of the Faith pedig a rádióból felvéve, az Unleashed in the East műsoros kazettán, Dávid barátomnál a Screaming for Vengeance és a Killing Machine bakeliten, és szintén rajta keresztül – szokás szerint Kosinszky Gábortól – csaknem a teljes British Steel. Mindezeknek az anyagoknak már nem tudom, pontosan, hogy milyen sorrendben, de gyors egymásutánban, 1983/84 táján örülhettem.
Az azonban biztos, hogy az 1980-as album dalai is azon Judas Priest-nóták között voltak, amelyeken keresztül a csapat rajongójává váltam; olyan nóták iratkoztak fel akkor aktuális favoritjaim közé, mint a Metal Gods, a Grinder, a United vagy a Breaking the Law.
Utóbbi dallal kapcsolatban két dolgot szeretnék megjegyezni. Ha megkérdezik, melyik a kedvenc Judas Priest-számom, gondolkodás nélkül ezt említem elsőként. A másik, hogy a Magyar Televízióban (!) látott dortmundi koncerten jóval gyorsabban, dinamikusabban játszották, mint ahogy azt a lemezről ismerjük. Éppen ezért számomra máig ez a verzió az etalon.
Nem emlékeztem pontosan, hogy hány nóta szerepelt a kölcsönkazettán, így megkérdeztem Dávidot. Mint kiderült, a The Rage teljes egészében hiányzott róla, a You Don’t Have to Be Old to Be Wise-nak pedig a vége maradt le a 30 perces kazettaoldalról. (Érdekes, akkor viszont hogyhogy megvolt a lemez utolsó dala, a Steeler?) Ezek aztán egy körrel később, külön érkeztek meg a maguk teljességében, és emiatt sokáig resztlinek, a nagy slágereknél egy klasszissal gyengébbnek éreztem őket. Mai füllel hallgatva viszont azt mondom, ezek sem rossz nóták, bár olyan magas polcra soha nem kerülnek nálam, mint a már említett kedvencek.
Van viszont az albumon két másik szerzemény, amelyek ugyancsak kiesnek nálam a pikszisből. Az egyik a nyitó Rapid Fire, amit Halford a Metallica-val több ízben is előadott (1994-ben, 2011-ben és 2013-ban), számomra viszont „csupán” egy gyors JP-nóta: a csapat talán addigi leggyorsabb, legkeményebb dala, ugyanakkor túlzottan egysíkúnak gondolom. A másik szerzeményt relatív slágeressége, kommerszsége, elkoptatottsága miatt nem bírom (hasonlóan a két évvel későbbi You’ve Got Another Thing Comin’-hoz, vagy, mondjuk, Hetfield-ék Enter Sandman-jéhez), ez pedig nem más, mint a Living After Midnight. Hogy miért? Nincs racionális magyarázata. Már csak azért sincs, mert a Breaking the Law-t például imádom, és más Judas-slágerekkel, így például a Turbo album címadójával sincs semmi bajom.
Ha nem is ez a zenekar legjobb anyaga, több szempontból is mérföldkő az együttes történetében. Először is, az Unleashed in the East-et követően ez volt a csapat első stúdióalbuma, márpedig azt mondják, egy koncertlemezzel az előadók sok esetben összegeznek, lezárnak egy korszakot. Másrészt, ekkorra állt át a csapat teljes egészében a bőrös-szegecses imázsra (Ian Hill sem hordta már a fehér szaténingeit).
Nem utolsó sorban pedig ezen a korongon mutatkozott be a nagyérdeműnek a Priest új dobosa, Dave Holland, aki Les Binks-et váltotta ezen a poszton. A történetet ismerjük, az Unleashed… megjelenését követően a menedzsment a beígértnél kevesebb gázsit akart fizetni Binks-nek, aki a kilépésével fejezte ki nemtetszését. Holland-et a Trapeze nevű csapatból csábították át, ahol Glenn Hughes mellett szorgoskodott. K. K. Downing Éjjel-nappal Judas Priest című könyvében így méltatja új társukat: „Iszonyatos erőt ad az embernek, ha egy ilyen figura ül a háta mögött a színpadon nap mint nap. Akármilyen egyszerű is volt a játéka Les Binks jazzes megoldásaihoz képest, Dave Holland kezdettől fogva azt csinálta, amire szükség volt. Olyan erővel ütött, hogy beleremegtek a koncerthelyszínek.”
Ahogy a Stained Class-nak és a Killing Machine-nek, ennek az albumnak a borítóját is a tavaly elhunyt lengyel származású festő, grafikus, Rosłav Szaybo készítette, aki az idő tájt a CBS lemezkiadó művészeti vezetője volt. Az első változatban a Wilkinson Sword borotvapengét tartó ujjakból vér is csorgott, az amerikai piac alacsony ingerküszöbét szem előtt tartva azonban a képet testnedvetlenítették. K. K. Downing szerint így is ugyanolyan hatásos lett, sőt, az ember talán még fel is kapja a fejét, hogy ha az acél ennyire belevág az ujjakba, akkor azok miért nem véreznek. Hát ezért… 🙂
A lemez felvételei a London közelében (Ascot közvetlen szomszédságában) található Tittenhurst Parkban zajlottak. Az itteni Startling stúdió – ahogy azt K. K. Downing könyvéből megtudhattuk – korábban John Lennon-é volt, a Judas Priest ottjártakor azonban már Ringo Starr tulajdonában állt. Itt forgatták az Imagine című dalra készült videóklip egyes jeleneteit, a pincében pedig állítólag halomban álltak a Beatles-relikviák, többek között a liverpooli zenekar albumainak mesterszalagjai és a gombafejűek aranylemezei. A történetnek szomorú aktualitást ad, hogy a British Steel felvételei alatt Lennon még élt, az év végén viszont már halott volt.
A szőke gitáros részletesen leírja, hogy a két gitárt és a dobot az impozáns vidéki kúria melyik helyiségében rögzítették, hogyan és miért, illetve hogy élvezettel kísérleteztek a dalokban hallható zörejek megalkotásával. A Metal Gods fémesen dübörgő meneteléséhez evőeszközöket ráztak ritmusra egy tálcán, a korbács csattanását ugyanebben a nótában biliárddákóval imitálták, a Breaking the Law-ban pedig a szirénázás alatt hallható üvegcsörömpöléshez Halford és Downing sörösüvegeket vagdosott a stúdió épületének falához.
Na, de (ahogy K. K. is mondja) lényeg a lényeg, a British Steel-en remek nóták sorakoznak egymás után. Minthogy már szinte valamennyit szóba hoztam, ezzel kapcsolatban nem sok mondanivalóm maradt. Anno nagyon tetszett, ahogy a Rapid Fire-ből indusztriál-hangok (robbanások zaja? távoli mennydörgés?) vezetnek át a Metal Gods-ba. Az említett „dübörgés” akkoriban nagyon ütősnek tűnt, mai füllel azonban (főleg, hogy tudom, hogyan csinálták) már jól hallatszik a kezdetlegessége.
A Breaking the Law a Judas talán legnépszerűbb dala, himnusza, koncerten legalábbis ez az a nóta, amit a tömeg Halford nélkül is végigénekel. (Emlékeztek, hazai koncerteken anno ki énekelte „fekete ló”-nak: a Stress-es Lőrincz Tibi?) Máig katartikus élmény hallani, ahogy a szirénázást, csörömpölést követően a riff alá Holland egyre sűrűbb ritmust üt.
Második számú kedvencem az albumról az összetartozás dala, a United. A refrén már Halford hangján is üt, ám csak dobkísérettel, majd kórussal és gitárdallammal is megtámogatva azonban ellenállhatatlan. (Hasonlón himnikus jellegű nóta, és ezért ugyanígy nagyon bírom a Killing Machine Take On the World-jét és a Turbo Rock You All Around the World-jét is.)
A lemez A oldala gyakorlatilag tökéletes, a B oldal viszont egy-két árnyalatnyival tényleg halványabb. A második félidőben jócskán visszavesznek a keménységből, ráadásul az átlagtempó is lassabb. A dalok valamivel szellősebbek, napfényesebbek, inkább a rock, mint a metal dominál. És bár kétségtelenül a Living After Midnight az oldal sikernótája, nekem ma ebből a blokkból a The Rage tetszik a legjobban. Utóbbiban Halford nagyot énekel, ínycsiklandó a finom basszusfutam és a kemény alapriffet váltó torzítatlan gitárhangok.
A Steeler most (századszor) hallgatva pedig olyannak tűnik, mintha a Rapid Fire lelassított változata lenne. 🙂 Hipnotikus a harmadik perc végén kezdődő, egyre erősödő, a végén dobbal felpörgetett, monoton riffelés, amibe a másik gitár több helyen is belenyávog, belesüvít.
A British Steel mindössze 36 percen át forog, ám elég változatos ahhoz, hogy jóval hosszabbnak tűnjön. A Priest ennek az anyagnak a legjobb dalaival bővítve fegyvertárát indult volna az Egyesült Államok meghódítására, ám kiderült, akkori menedzsmentjükben, az Arnakartában nincs meg a potenciál, hogy ehhez biztosítsa a megfelelő hátszelet. Így ezen a téren hamarosan váltásra kényszerültek, a tengerentúli diadalmenetre pedig még néhány évet várniuk kellett.
Sor került azonban egy másik turnéra, saját hazájukban, Nagy-Britanniában, ahol az előzenekar az akkor még csikócsapat Iron Maiden volt, akik egy pillanatig nem rejtették véka alá azon ambíciójukat, hogy lemossák a színpadról az utánuk fellépő „öregeket”. Amire persze akkor még nem került sor, lévén, hogy elsősorban a Priest fanatikusai előtt játszottak, ám ez a fajta ifjonti vehemencia és arcoskodás hosszú időre megágyazott a két csapat közötti ellenséges viszonynak és kíméletlen rivalizálásnak.
Bár az ez után érkező Point of Entry albumot is sokan szeretik, szerintem a lemez egy kisebb hullámvölgy volt a Killing Machine és a Screaming for Vengeance csúcsai között. Bár ha jobban belegondolok, egyik kedvenc zenekarom teljesítménye mindig is meglehetősen hullámzó volt, legalábbis egymástól meglehetősen eltérő intenzitású színeket festettek történetük vásznára – amibe most nem mennék bele, viszont lehet, hogy végre meg kellene írnom a magam szubjektív Judas Priest-albumrangsorát… Ami biztos, hogy a csapat ma 40 éves alkotása ott lenne az élmezőnyben.
Az en kedvenc Priest dalom is ezen talalhato. Grinder: legkiralyabb riff, legtokosebb tempo, legszenvedelyesebb szóló, megfejelve Halford batyank kemeny enektemaival. A tokeletes headbanger nota. Imadom, ezer ev mulva is hallgatnam 🙂
Egy zenetörténeti klasszikus. Ne felejtsük el, hogy 1980-ban járunk. Nemcsak az Iron Maidennek is csupán az 1. lemeze jelent meg ekkor, hanem a NWOBHM mozgalom is ekkor élte a lendületes virágkorát, aminek a Priest nemcsak az egyik elindítója volt, hanem az egyik zászlóvivője is. Ekkor még nem volt sem Thrash Metal, sem Black Metal, sem Speed Metal, sem Power Metal, sem Death Metal, viszont ott volt ezen a lemezen a brutális keménységű gyors Rapid Fire (sőt az európai kiadáson az nyitott) és a szintén gyors Steeler (amiről később egy zenekar is elnevezte magát), meg a lassú döngölős headbangelős Grinder.
Persze nem ezek miatt lett a lemez olyan nagy siker, hogy a zenekart egy magasabb ligába repítette, hanem mert olyan ultramegagiga Metal slágert írtak, mint a Breaking the Law (az amerikai lemezkiadást ez nyitotta), illetve a partyhimnusz Living After Midnight, ami már a Glam Rock megjelenése előtt megtalált egy szélesebb közönséget. Valamint ott volt még slágernek a himnikus United.
(ne felejtsük el, hogy akkoriban egy zenekar népszerűségét jelentősen befolyásolta, hogy a rádiók mennyire kapják fel a számait – az MTV is csak 1981-ben indult, vagyis ebben az évben még a rádióslágerek többet számítottak mint a videoklipek)
Persze a nagyon kemény dalok, meg a slágerek mellett ott voltak a komolyabb, progresszívabb, elvontabb tételek is, mint a The Rage és a You Don’t Have to Be Old to Be Wise.
És végül, de nem utolsósorban ott van a minden JP koncerten kötelezően eljátszandó közönségénekeltetős középtempós himnusz, a zenekar Ars Poeticája: Metal Gods.
Mint látható, ez egy rendkívül változatos lemez, amit nem lehet egysíkúnak nevezni. De a Priestre mindig is a változatosság volt a jellemző. Ha nem is mindig egy lemezen belül, de lemezről lemezre (nincs két egyforma lemezük).
A következő lemez kevésbé lett változatos, és inkább a lágyabb, slágeresebb dalok domináltak, hátha még nagyobb sikert tudnak elérni, de ez nem jött be nekik. Ezt belátva utána kiadták az addigi legkeményebb lemezüket, amivel egy újabb zenei mérföldkövet készítettek: Screaming for Vengeance. De az már egy másik történet.