Ironguard: Towards Victory (2019)

Korábban már említettem, hogy amikor új, számomra ismeretlen zenei csemegére vágyom, a doom, a thrash és a power metal tárnáiban keresgélek, ám azt tapasztalom, hogy manapság kevés az igazi drágakő, az olyan emlékezetes alkotás, amelyet hallva az ember a csapat többi albumára is kíváncsi lesz, és sok a „meddő kőzet”, a felejthető, átlagos muzsika. Mindez persze a stílussal kapcsolatos sztereotípiáknak is köszönhető: sok zenész és hangmérnök gondolhatja azt, hogy „ilyen felépítésűnek kell lennie, így kell szólnia egy jó doom, thrash, power metal albumnak”. Ettől elég homogénné válik a felhozatal, amiből viszont nem nehéz kiragyognia annak, aki valami mással, szokatlannal áll elő.

A dán Ironguard tagjai, akikről ma írok, sem újítják meg az általuk képviselt irányzatot, ám „kezdő” zenekar létükre sikerült igazán jó nótákat írniuk. Az idézőjel annak az ellentmondásnak szól, hogy bár már 2008-ban megalakultak, a tavalyi Towards Victory csupán az első nagylemezük. Amit olyan szempontból nem nevezhetünk debütnek, hogy első kiadványuk, a 2011-ben napvilágot látott Fire Empire EP a maga hét dalával és bő 41 perces játékidejével is simán elmehetett volna egy sima albumnak. Ám azt még magánkiadásban jelentették meg, a mostani anyagot viszont már egy kisebb német kiadó, a Heathen Tribes gondozza, így tényleg igaz, hogy ezzel az alkotással lépnek ki a szélesebb nyilvánosság elé.

A hangulatos nevű Fredericia városából származó formációt az énekes Niklas Andersen hozta össze, aki kezdetben csupán szólóprojektben gondolkodott, ám a felállás hamarosan stabil zenekarrá kristályosodott ki körülötte. Társai Mads Laursen és Simon Grástein gitárosok, Søren Rosendahl basszusgitáros és René Lund dobos lettek. A hangszeres szekcióban azóta csupán egyetlen változás történt: Grásteint 2013-2014 fordulóján Jeppe Campradt váltotta.

És ami számomra a legmeghökkentőbb: 2014 végén maga az alapító frontember is távozott a csapatból, a Towards Victory-n mégis az ő éneke hallható. Hogy lehet ez? Hát úgy, hogy az albumot már 2014 nyarán felvették, sőt, az év utolsó hónapjaira az utómunkák is lezajlottak. És bár a zenekar frontembere már több mint öt éve a Vanir nevű formációból érkezett Andreas „Odin” Bigom, valamiért mégsem merült fel, hogy az anyagot (vagy legalább az éneksávokat) újravegyék vele.

A magát a romániai Vasgárdáról elnevező alakulat diadalmas, ultradallamos speed/power metalt játszik. Az elsőként felhangzó rövid, instrumentális Desertion úgy épül fel, mint a Running Wild egyik-másik monumentális albumnyitó nótája (Riding the Storm) vagy hangulatos intrója (Chamber of Lies), a zene mégis inkább a Stormwitch és a Hammerfall által taposott csapást követi. A dalok zöme a középkori háborúk heroikus cselekedeteit énekli meg, és igen, ez az a műfaj, amit a cinikusok a „fakardos metal” matricával címkézhetnek fel, ami kívülről talán megmosolyogtató, ám ha zenészként vagy hallgatóként részt veszel a szerepjátékban, izgalmas kalandként éled meg a korokon átívelő zenei utazást.

De talán nem is ez a lényeg, hanem maga a zene, amely összességében egy magabiztos, érett produkció. Pörög a kétlábdob, sokszínűen szólalnak meg a gitárok, az öblös kórusok kellő mélységű teret adnak a történetnek, Andersen hangja pedig hasít; szinte látom magam előtt, ahogy mellkasát megfeszítve, csapatai élén, félelmet nem ismerő hadvezérként veti magát a förgetegbe. Gyakoriak és parádésak a váltások, témahalmozások; a Strangers in Hell-ben például csak kapkodom a fejem, hogy akkor most hogyan is jutottunk el két perc alatt A-ból B-be.

Egyik fülbemászó refrén adja a másiknak a kilincset: Free Again, Wild Fire Pride, Heroic Return, Tyrants of War – gyenge, felesleges szerzeményt keresve sem találni a sorban. A jórészt pörgő tempójú dalokat súlyosan menetelő középtempók váltják, és még a lírainak induló Sentenced is bekeményít a második percben. 🙂

Azt kell, mondjam, ilyet manapság – a Riot V kivételével – nemigen tudnak a rutinos, régóta pályán lévő csapatok, ez a fajta slágerfesztivál a sikerre éhes újak kiváltsága. Kíváncsi vagyok a folytatásra, mindenekelőtt arra, hogy a csapat szülőatyjának távozását követően, az új énekessel is ugyanilyen zenét fognak-e játszani.

A szerző: Coly 1249 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*