Iron Maiden: Iron Maiden (1980)

Azoknak az öreg rókáknak, akik nálam is korábban – tehát már a ’70-es/’80-as évek fordulóján – találkoztak a heavy metallal, meghatározó zenei élménye lehetett az első (két) Iron Maiden album. Én azonban csupán néhány évvel később ismerkedtem meg a brit csapat munkásságával: bár már a The Number of the Beast-ből és a Piece of Mind-ból is hallottam részleteket, a Powerslave volt az első olyan korongjuk, amelyet a maga idejében és teljességében, az elejétől a végéig élvezhettem.

Azt gondolom, Bruce Dickinson érkezésével, azaz 1981 végén kezdődött, és ’88-ig (maximum ’92-ig) tartott a banda legdicsőségesebb korszaka. Ugyanakkor az első két lemez is történelmi jelentőségű alkotás volt: katalizátor, ugródeszka, amely nemcsak Steve Harris-ékat indította el a világhír felé, hanem más csapatok százai, ezrei számára is életre szóló inspirációt jelentett.

Nem tudom, bele kell-e mennünk abba, hogy a Vasszűz vajon a Brit Heavy Metal Új Hullámának képviselője volt-e vagy sem. (A magam részéről azt gondolom, hogy igen.) A NWOBHM hat betűje nemcsak stílus-, hanem időhatárokat is jelöl. A műfaj kezdeti felvirágzását a punk diadalmas évei vágták ketté. Utóbbi muzsika a szigetországban 1977-79 között volt a csúcson, uralta – ha máshogy nem, téma szintjén – a médiát (bár természetesen már évekkel korábban megjelent, és hosszabb idő alatt csengett le). Azokat a heavy metal zenekarokat, amelyek ezt megelőzően is léteztek (Black Sabbath, Judas Priest stb.), nevezhetjük a stílus alapítóinak, bár az, amit ma tipikus, old school heavy metalnak tartunk, az igazi acélos hangzás valójában a második hullámmal, a Motörhead-nek, Iron Maiden-nek, Saxon-nak és társaiknak köszönhetően jelent meg.

Murray, Burr, Di’Anno, Stratton és Harris

Kis túlzással Temzét lehetett rekeszteni azokkal a fiatal csapatokkal, amelyek 1979-1980 táján indultak és/vagy jelentették meg bemutatkozó albumukat (Samson, Angel Witch, Def Leppard, Tygers of Pan Tang, Diamond Head, Girlschool stb.) a szigetországban. Közülük a legmagasabbra egyértelműen az Iron Maiden emelkedett, ami a hatékony menedzsment (Rod Smallwood) és a zenekarvezető, Steve Harris fanatizmusa mellett a tagok zsenijének volt köszönhető. A londoni együttes első két lemeze stílusával, színvonalával, témáinak karakterességével és változatosságával is kitűnt a NWOBHM zenekarok albumainak áradatából.

Ugyanakkor az 1980-as Maiden összetételét illetően még nagyon különbözött a későbbi sikercsapattól. Ha a Bruce Dickinson–Steve Harris–Dave Murray–Adrian Smith–Nicko McBrain kvintettet tartjuk a banda klasszikus felállásának (én igen), közülük ekkor még csupán a bőgős és a szőke szólógitáros volt a zenekar tagja, mellettük Paul Di’Anno énekes, Dennis Stratton gitáros és Clive Burr dobos neve szerepel a bemutatkozó album kreditlistáján. A zene is máshogy szól, mint az elkövetkező években született remekművek: a hangzás kezdetlegesebb, nyersebb, „próbatermibb”, amitől számomra egyfajta retró-feelingje van az anyagnak. Ezzel együtt minden hangszert nagyon jól lehet hallani: a zene szövetéből már ekkor kivillant Harris egyéni, hangsúlyos basszusjátéka, szépen elkülönülnek a gitárszólamok, és a dob sem maszatol – még ha nem is dübörög úgy, mint a stúdiótechnika fejlődésének köszönhetően a későbbi lemezek ritmusalapja.

Egy szépreményű ifjú (Paul Di’Anno)

Di’Anno bizonyos kvalitásaiban lehet, hogy alatta marad Dickinsonnak, ám az ő hangja is kellően markáns, és ha kell, el is tud lágyulni. (Izgalmas gondolatkísérlet, hogy vajon mi lett volna a Maidenből, ha Di’Anno maradt volna az énekese. Milyen lett volna a harmadik nagylemez, ha nem cserélnek frontembert? Megmaradnak egy második ligás csapatnak, és ahogy sok pályatársuk, a ’80-as évek végére ők is eltűnnek a süllyesztőben?)

A produkció ezzel együtt az első pillanattól az utolsóig profi, mondhatnám, tökéletes. Egyetlen gyenge pillanat sincs a lemezen, a dalok mindegyike klasszikus darab. Nem megyek végig rajtuk egyenként, hiszen mindannyian jól ismerjük a Prowler-től a címadó Iron Maiden-ig ívelő, szűk 38 perces dalfüzért. Korábban azt mondtam volna, hogy a kedvenc nótám egyértelműen a Running Free, a legkevésbé pedig a Charlotte the Harlot-ot szeretem, hogy különösen izgalmasnak tartom a szöveg nélküli Transylvania bő négy percét, a Strange World líráját viszont egy kicsit kakukktojásnak gondolom ezen az egyébként vérbő heavy metal albumon.

Eddie és a fiúk

Ma azonban már úgy érzem, a mű ezekkel a színekkel, hangulatokkal alkot kerek egészet. A Remember Tomorrow-ból a korai Scorpions lebegős líráját hallom ki, a punk hatása pedig talán leginkább a Running Free lázadásában ölt testet. És ami a legfrissebb revelációm, az a több mint hétperces Phantom of the Opera komplexitására való rádöbbenés. Eddig valahogy nem szúrt szemet (fület), hogy Murray-ék négyszer váltanak tempót, vesznek elő egy újabb témát, mielőtt visszatérnének az alapdallamhoz. A szám kezdése nem taglóz le, a közepe viszont egy többszörösen összetett szólórész, instrumentális tétel, gyakorlatilag dal a dalban. Szenzációs!

Ilyenformán az 1980-as évjáratú Iron Maiden album izgalmas átmenetet, organikus hidat képez a ’70-es évek keményebb műfajai és a következő évtized szép új világa között. És ami persze ebben a pillanatban a legfontosabb: a szóban forgó album napra pontosan 40 évvel ezelőtt látott napvilágot. Úgyhogy happy birthday to Iron Maiden of Iron Maiden!

About Coly 1065 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*