Helloween: Helloween EP (1985)

Úgy emlékszem, gyerekkori barátom, Dávid előbb a Walls of Jericho-t szerezte be műsoros kazettán, és csak utána vette fel neki egyik cimborája a hamburgi tökfejek ötszámos EP-jét. Így aztán én is ebben a sorrendben ismerkedtem meg ezzel a két emblematikus alkotással. Ám míg a Walls… szalagon is úgy dörrent meg, mint az ágyú, az EP dalait jóval retrósabb hangzás jellemezte, egy kicsit mintha dobozból szóltak volna. Holott a két korong megjelenése között csupán bő fél év telt el, mindkettőt a berlini Music Lab stúdióban rögzítették, a hangmérnökük (Harris Johns) és a kiadójuk (Noise) is ugyanaz. Úgyhogy a hangzásbeli különbségért valószínűleg egyedül a kalózmásolás körülményei tehetők felelőssé. 🙂

Dávid Laci kollégám már minden fontos infót leírt a csapat indulásáról és az első két anyag születésének hátteréről (itt olvasható), így számomra nem marad más, mint a dalok és az elkövetők dicsérete, valamint néhány érdekesség, amiről eddig nem esett szó a Hansen-Weikath-Grosskopf-Schwichtenberg négyessel kapcsolatban.

Vicces, hogy a zenekarnak kezdetben milyen gyakran változott a neve, utoljára egy elég elég kézenfekvő ok miatt. Éppen Iron Fist-ként futottak, amikor a Motörhead 1982-ben megjelentette ugyanezt a címet viselő albumát. „Innentől nem lett volna szerencsés ezen a néven működni, nem akartuk, hogy a rajongók fejében összekapcsolódjon a két dolog – nyilatkozta egy 1986-os interjúban Michael Weikath gitáros. – Néhány hónapig eredménytelenül agyaltunk az új néven, aztán Ingo látta a moziban John Carpenter 1978-ban készült horrorfilmjét, a Halloween-t, és ekkor támadt az az ötlete, hogy minket is így hívjanak. Persze nem akartuk magunkat szimplán egy film után elnevezni, így az a-t e-re cseréltük, és már meg is volt a szükséges távolságtartás.”

Mindez nagyjából ugyanakkor történt, amikor az együttesből távozó Piet Sielck helyét Weikath foglalta el. A Noise Records az 1984-es, Death Metal címet viselő split kiadvány (amelyen a Helloween mellett a Running Wild, a Hellhammer és a Dark Avenger szerepelt még két-két nótával) sikerén felbuzdulva kínált szerződést a fiúknak. Az EP anyagának nagy részét Kai Hansen szerezte, a kreditek tanúsága szerint csupán az első (Starlight) és az utolsó dalban (Cry for Freedom) volt benne Weikath keze. Tegyük hozzá, nem a felvételek előtti hónapokban dobták össze az anyagot, hiszen a Murderer már 1979-ben megszületett, a Victim of Fate pedig egy 1982-ből származó szerzemény.

Ahogy a Walls of Jericho-t, ezt az anyagot is egy kisebb hangjáték indítja, ráadásul mindkettő ugyanarra a bugyuta dalocskára, az 1982-es Halloween III: Season of the Witch című rémdrámából kölcsönvett „Happy, happy Halloween”-re épül. Itt egy éppen felébredő férfi kapcsolja be a rádiót, és az állomások keresgélése közben bukkan rá az említett nótára, amelyet követően aztán „elszabadul a pokol”.

A Starlight hamar felveszi a speed-utazótempót, külön élvezet hallgatni a bizsergő zakatolásból kiváló, dallamos szólókat és gitárkettősöket. Hansen hangja is abszolút passzol ehhez a muzsikához; Michael Kiske csatlakozását követően jó ideig úgy éreztem, hogy vesztettünk, mintsem nyertünk azzal, hogy Kai átadta neki a mikrofont. Ez a dal az EP legmaradandóbb darabja, máig bent tartották a koncertrepertoárban, még ha csak egy egyveleg részeként is.

Ingo Schwichtenberg, Markus Grosskopf, Kai Hansen és Michael Weikath

A tempó a Murderer-ben sem hagy alább, és milyen gitárdallam van ebben a nótában is! A kedvencem azonban nem ez, hanem a harmadikként elhangzó Warrior, pontosabban annak alapdallama. Az első lassulásra a Victim of Fate-ben kerül sor, ami ismét csak a srácok profizmusból eredő magabiztosságát igazolja. Az ebben a részben hallható sátáni kacaj gazdája pedig állítólag nem más, mint a hangmérnök Harris Johns. Itt tolják a leginkább előtérbe a basszusgitárt (ami a Walls of Jericho-n majd jóval dominánsabb szerephez jut), és a váltásoknak köszönhetően ez egyben az anyag legkomplexebb nótája is. A Cry for Freedom pedig egyenesen lírai számként indul, és csak a második perc végén pörög fel ez is. Ennek a nótának az óóó-zós kórus ad egyéni ízt.

Stílus tekintetében nem érzek különbséget az EP és az első nagylemez között, ami nem meglepő, hiszen a dalok jelentős része nagyjából egy időben született.

A Helloween muzsikáját kezdetben előszeretettel hasonlították az Iron Maiden-éhez, ami ellen Weikath már 1986-ban is tiltakozott: „Nem tudom, a Maiden vagy a Metallica mióta van a pályán, de Kai és én csaknem 13 éve gitározunk, és ezek a zenekarok nem tartoznak a példaképeink közé. Szeretem őket, de egyáltalán nem hatottak ránk. A Phantom of Death című nótát szerintem már azelőtt megírtuk, hogy Steve Harris-ék feltűntek volna a színen. Az én bálványaim olyan muzsikusok, mint Ritchie Blackmore, Michael Schenker, Ted Nugent, Uli Roth vagy Jimi Hendrix. Sokkal inkább ők hatottak rám, mint a Maiden.”

Fang Face, a zenekar korai időkben használt, így az első két korong borítóján is megjelenített szörnyfigurája is hasonlít a brit nem-példakép csapat Eddie-jére. „Fang Face eredetileg egy maszk volt, amit Piet Sielck hozott Amerikából. Kai-nak tetszett, és szerette volna, ha használjuk. Így most ez a karakter szimbolizálja, képviseli a Helloween-t, ő tesz meg olyan dolgokat, amiket mi szeretnénk. Ám ha túl híreseké válnánk, nem hiszem, hogy a továbbiakban is használnánk, pontosan az Eddie-vel való hasonlósága miatt.”

Ami aztán így is történt: Michael Kiske érkezésével új fejezet kezdődött a csapat életében, és Fang Face bekerült a szekrény mélyére. Kai Hansen a Walls of Jericho megjelenését követően döntött úgy, hogy a jövőben kizárólag a gitározásra kíván koncentrálni, így került a képbe az akkor mindössze 18 éves szőke énekes. Utolsó érdekességként pedig még annyit, hogy bár a Helloween első nagylemeze elég nagyot szólt, és mi már akkor is sztárként könyveltük el őket magunkban, 1986-ban, amikor a fent idézett interjú készült, Weikath-ékat még csak a német közönség ismerte: „Külföldön még nem jártunk. Itthon hat koncertet adtunk a Grave Digger-rel, ötöt a Faithful Breath társaságában, és hamarosan indul egy turnénk, ahol a Grave Digger, illetve a Celtic Frost előtt lépünk fel.”

Szerencsére az igazi áttörésre már nem kellett sokat várniuk, és bár a legnagyobb sikereiket a két Keeper of the Seven Keys-albummal érték el, azokhoz beton-biztos alapot 1985-ös lemezeikkel, a Helloween EP-vel és a Walls of Jericho-val teremtettek. Utóbbiak eléggé össze is nőttek, nem véletlen, hogy későbbi kiadásokon (pl. Noise, 1987) a két anyag egymás után, ugyanazon CD-n kapott helyet.

A cikk szerzője: Coly 1080 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*