Hazzerd: Delirium (2020)

A thrash a ’80-as évek közepe/második fele óta képezi zenei világom egyik alappillérét. Ezzel együtt a mai bandáknál nem igazán tudok mit kezdeni az „old school” meghatározással. A régi stílusú thrash-t a korabeli bandák találták ki, játszották és képviselték; a műfajok, irányzatok fejlődnek, így szimplán anakronizmusnak gondolom, ha valaki egy az egyben olyan zenével próbálkozik, mint elődei három és fél évtizeddel ezelőtt. Aztán hogy old school-e az, ha egy csapat valamennyire régies hangzással és dalstruktúrákkal, de fiatalos lendülettel és új ötletekkel, vagy abszolút modern sound-dal, de a régi példaképek előtt tisztelegve játssza a metalt, azt mindenki döntse el maga. Nálam ezek nem tartoznak a „régi sulis” kategóriába.

A mai thrash viszont nem feltétlenül jön be, pontosabban, csak kevesek előadásában tetszik. Agresszivitását ugyan nem veszítette el, de mintha eltűnt volna belőle a lélek, a változatosság, a megjegyezhetőség. Gondoljunk bármelyik régi klasszikusra, az akkori thrash albumok dalainak „személyiségük” volt, ma ezt a csapatok többségénél hiányolom. Éppen ezért örülök, amikor rábukkanok egy-egy különleges, egyedi zenét játszó fiatal bandára.

Ilyen zenekar a kanadai Calgary városából származó Hazzerd is. 2012-ben, még Forsaken-ként alakultak, mai nevüket egy évvel később vették fel. Kezdetben az ötös felállással is próbálkoztak, ám első anyagukat, a 2014-es Victimize the Innocent EP-t végül hárman – Dylan Westendorp dobos, énekes, valamint Toryin Schadlich és Brendan Malycky gitárosok – rögzítették. (Shadlich-ról annyit, hogy 2018 óta a Traveler sorait is erősíti, játékát a honfitárs együttes mindkét albumán élvezhetjük.) David Sprague basszusgitáros 2017-ben csatlakozott Westendorp-ékhoz, így a Hazzerd első nagylemezén is ő pengette a vastag húrokat, és máig ez a felállás alkotja a csapatot.

Zsizsegős gitársound-jával már a 2017-es Misleading Evil album is ígéretes alkotás, kellemes hallgatnivaló volt (igaz, ott kisebb teret kapott az ének, és hangsúlyosabbak voltak az instrumentális részek), de az idei Delirium-nak még erre is sikerült rátennie egy (két) lapáttal. Legfőbb hatásaikként Malycky-ék olyan bandákat említenek, mint a Megadeth, az Overkill, a Testament, vagy a Heathen, míg kritikusaik leggyakrabban a Death Angel-hez és a Havok-hoz hasonlítják őket. És valóban, Westendorp hangja időnként – különösen az első albumon – szinte a megtévesztésig hasonlít Mark Oseguedáéra, a két banda ráadásul hasonló tempóban tolja a témákat, igaz, a Hazzerd valamivel szellősebben tálalja a thrash-t; a Havok-kal pedig elsősorban a magas fokú virtuozitás és az életkoruk kapcsolja őket össze.

A Hazzerd két gitárosa hagyományos módon riffel, játékuk szinte végig dallamos, a hathúros-hangzás viszont abszolút mai, pengeéles. A legfőbb kritikám az anyaggal kapcsolatban, hogy a dobsound lehetne mélyebb, falbontóbb; sok cint és viszonylag kevés tamot hallok. Westendorp érezhetően akkor teszi igazán oda magát, amikor éppen nem énekel (talán ezért is volt annyi hangszeres rész az előző albumon). Bár a basszusjáték itt nem olyan virtuóz, mint a Havokban, azért itt is gyakran szabadon engedik, előtérbe tolják a négyhúrost. Refrént többedik hallgatás után sem nagyon tudok visszaidézni, közben viszont nagy élmény hallgatni a dalokat.

Dylan Westendorp

Már a nyitó Sacrifice Them (In the Name of God) első gitárhangjainál éreztem, hogy itt valami különleges élményben lesz részem. A tempóváltások, különösen a gyorsítások széles mosolyra indítanak, elemelem az ujjaimat a számítógép klaviatúrájáról, és ütöm a légdobot. Persze egyes dalokban (például a Sanctuary for the Mad-ben), a klasszikus heavy metal, konkrétan az Iron Maiden hatása is tetten érhető.

A Victim of a Desperate Mind második felében előbb egy agyafúrt ritmusképletre kapom fel a fejem, aztán egy olyan gyorsítás jön a végén, ami minden addigit felülír. A hat és fél perces instrumentális, a Call of the Void egy szédült óriáskerekezéssel indít, amelynek dallama később a gyors részeknél is visszaköszön. Az ezt követő lírai témákat drasztikus hirtelenséggel váltja a száguldás, majd jön az andalító fődallam – elsőként még a leginkább ez ragadt meg bennem.

Brendan Malycky

Az ezt követő Dead in the Shed-del azonban még tovább emelik a tétet: talán ez a leginkább Death Angel-es nóta, amelyben a száguldó alapot Frolic Through the Park-os, kicsavart középtempókkal váltogatják. Az itteni gyorsításnál is jelentkezik nálam a nyugtalan kéz szindróma; nehéz így cikket írni… 🙂

A Waking Nightmare lírai kezdésével Malycky-éknek sikerül elandalítaniuk, de aztán szép fokozatosan, fenyegetően épül fel a dal; a gyors részt felvezető gitárfutamnál végképp kapitulálok, és megszületik a lemezre adott végső pontszám (naná, hogy ötös!). Ja, és milyen témák, váltások vannak ebben a számban is!? Ahogy véget ér, a legszívesebben máris hallgatnám újra. Az pedig már csak hab a tortán, hogy az anyag háromperces kivezető tétele, a The End (Outro) is érett, higgadtan magabiztos produkció, jórészt torzítatlan gitárra írt, hangulatos darab.

Minthogy a korai Testament dalain szocializálódtam, és a ’90-es évek elejének Sepultura-ján érlelődtem, talán szentségtörésként hangozhat, hogy az említett csapatok idei albumai – nálam – a fasorban sincsenek a Hazzerd Delirium-ához képest. Lehet, hogy hallottam az év thrash lemezét?

A cikk szerzője: Coly 924 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*