Ismeretlen ismerősök. Jobban mondva nem is annyira ismeretlenek, mert ebben a trió formációban tapasztalt, “vén rókák” – Hamish Hamilton Glenncross gitáros/énekes (ex-Vallenfyre, My Dying Bride, Solstice, Seer’s Tear), Shaun Taylor-Steels dobos (Vestige Of Virtue, ex-Vagrant God, Anathema, My Dying Bride, Solstice stb.) és Bob “Sasquatch” Crolla basszusgitáros – egyesítették erőiket.
Az ötletgazda, szellemi agytröszt Glenncross volt, aki 2017-ben hívta életre a csapatot a mostanitól eltérő felállással, ugyanis a kezdeteknél – rajta és Taylor-Steels-en kívül – Rich Mumford basszusgitáros (Hellbastard, Malediction), valamint Chaz Netherwood gitáros (Fireblade, ex-Karrion, Solstice) bábáskodott, tehát a banda kvartettként jött létre. Glenncross, látván a brit metal szellemi nagyságát, visszatért doom metal gyökereihez, és olyan muzsikát alkotott meg, amelyről annak idején ő maga ismertté vált a Solstice legendás, New Dark Age (1998) lemezén és különösen a My Dying Bride-ban, 2000–2014 között eltöltött évei során.
A csapat első kiadványa az A Grand Reclamation EP volt 2018-ban, amit egy évvel később egy újabb EP, a Dead in the Studio követett. Utóbbi anyagot azonban már csak hármasban vették fel, lévén, hogy mind Mumford, mind Netherwood elhagyták a fedélzetet, és az EP Danny Lambert énekes/basszusgitárossal (Nightshadows Lament) készült el. Így érkeztünk el a jelenhez. Az infólap szerint a Reflections masszív előrelépés az EP-khez képest, az album annak a végeredménye, hogy Glenncross a Godthrymm-et egy sötétebb, melankolikusabb és pokoli birodalomig vitte. Ezt az állítást sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom, csupán személyes tapasztalataimra hagyatkozom, és azok pozitívak, ugyanis egy nagyon súlyos, epikus doom metal korongot kap a hallgató a zenekartól.
Eleve, a Nathan Bailey segítségével rögzített és kevert lemez óriási erővel dörren meg, a megszólalás semmi kivetnivalót nem hagy maga után. Miután “lelőttem a poént”, azaz felfedtem a zenekar által képviselt stílust, összehasonlítási alapként a Solitude Aeturnus, illetve az 1992-93 korszakos Paradise Lost hozható fel, ilyetén módon a fenti meghatározás abszolút kézenfekvő és helytálló. Az az igazság, hogy nehezen adja meg magát az anyag, ugyanis nincsenek azonnal ható, fülbemászó melódiák, többszöri meghallgatás után bontotta ki értékeit, erényeit a lemez.
Egyrészt azért nehéz megkapaszkodni a felvételekben, mert viszonylag bő lére eresztették azokat (a nyolc tétel összesen 54 és fél perc játékidőt tesz ki), másrészt pedig Hamish Glenncross nem rendelkezik olyan karakteres hanggal, mint Robert Lowe vagy Nick Holmes. Első körben a We are the Dead talált be nálam, a többi nóta elsuhant mellettem, azonban a többszöri próbálkozásoknak hála, beérett az anyag. Kifejezetten erős, markáns riffeket, remek szólókat, dohogó basszusfutamokat, precíz dobtémákat vonultatnak fel a dalok, sőt, a nyitó Monsters Lurk Herein-t és a Cursed Are the Many-t Glenncross feleségének, Catherine Glenncross-nak az orgánuma gazdagítja. Az EP-kről három számot emeltek át, “poroltak le”: a We Are the Dead-et, a Cursed Are the Many-t és az A Grand Reclamation-t (itt The Grand Reclamation-ként szerepel), ez utóbbiban gyors részek is tetten érhetők.
Ahogy mondtam, időt kell invesztálni a korongba, így harmadik, negyedik nekifutás után a megklipesített The Sea as My Grave, vagy a The Light of You is “elkapja” a hallgatót. Alapvetően négy csillagról startolt az anyag, majd szép lassan kúszott fel, és végül négy és félnél kötött ki. A fél pont mínusz kizárólag az ének számlájára írható, azon szerintem mindenképpen fejleszteni, javítani kell a jövőben, és ha ezt Hamish Glenncross megteszi, a következő dobásuk egészen biztosan maximális teljesítmény lesz. Ettől függetlenül az epikus doom híveinek kizárólag ajánlani tudom a Reflections-t.
Leave a Reply