És mikor jönnek a jó lemezek?

Psychotic Waltz

2020 első negyedévének értékelése

Lassan hagyománnyá válik nálunk, hogy én vagy más röviden értékeljük egy-egy negyedév felhozatalát. Ami természetesen abszolút szubjektív mérleg, hiszen csak azokról az anyagokról tudunk beszámolni, amelyek átfolytak rajtunk.

Úgy érzem, mostanáig mintha szerényebben csordogáltak volna az engem érdeklő albumok. Éhségemet tavalyi alkotások utólagos beszerzésével csillapítottam; legalább 30 ilyen lemezt tettem a magamévá, és a többségük nem is okozott csalódást. Azonban most nyilván nem róluk fogok írni. Március végéig 27 idei lemezt hallottam (többször is). Közülük előzetesen húsznak tudtam az érkezéséről, és mivel többségükben régi kedvenceim, vagy legalábbis ismerőseim friss alkotásairól van szó, vártam is ezeket. A maradék hetet pedig „elém sodorta az élet”: ismerősök ajánlották, lemezismertetők dicsérték a rajtuk hallható muzsikát, vagy szimplán csak a lemezcím vagy a borító keltette fel irántuk az érdeklődésemet, én pedig adtam nekik egy esélyt.

Ha sorrendet kellene állítanom az eddig megjelent és általam hallott 2020-as lemezek között, nem lenne nehéz dolgom, úgyhogy meg is teszem. 🙂 Az év albuma számomra jelenleg a Psychotic Waltz csodálatos visszatérő anyaga, a The God-Shaped Void. Minden bizonnyal az év végi Top 10-emben is ott fog majd szerepelni. Ugyanezt nem merem kijelenteni a Sons Of Apollo MMXX-éről, ami ugyan nagyon kellemes hallgatnivaló, de nem ivódott belém olyan mélyen, mint elődje, a 2017-es Psychotic Symphony.

És akkor itt jön egy kisebb szakadék, a bronzérmes megnevezésével ugyanis már gondban vagyok. Talán Marko Hietala albumának, a Pyre of the Black Heart-nak szavaznám meg ezt a címet, szorosan a nyomában pedig Russell Allen és Anette Olzon közös alkotása, a Worlds Apart a negyedikként befutó anyag. Ám év végén ezek is csupán a 11–30. hely valamelyikére esélyesek.

Érdekes, hogy a durvább zenék eddig valahogy nem taglóztak le: talán még leginkább a Bonded Rest in Violence-e, de sem az Annihilator, sem a Sepultura, sem a Testament, sem az Assassin friss anyaga nem követelt nálam helyet az élmezőnyben, ahogy Ozzy idei alkotása, az Ordinary Man sem hódított meg magának. Jó az új Wolf, a Lucifer harmadik nagylemeze és a Candlemass hatszámos EP-je is, de nálam egyik sem toplistás. Félreértés ne essék, valamennyi eddig említett albumot szívesen hallgatom, de Buddy Lackey-éket leszámítva mindegyikről tudom, hogy nincs esélyük decemberben az első tíz között végezni.

Amihez persze egy olyan irányú optimizmusra is szükség van, hogy az év hátralévő kilenc hónapjában érkeznek majd az igazán ütős opuszok. Április-májusban jön az új Trivium, Cirith Ungol, Havok, High Priestess, King Witch, Paradise Lost, Tyrant (ami mindenképpen érdekel), a többit pedig meglátjuk. Szívesen hallanék idén többek között friss Armored Saint, Exodus, Faith No More, Kreator, Mastodon és Vio-lence nagylemezt, amire éppenséggel van is esély. És nyilván lesz egy csomó meglepetés is, de így szép a játék…

Számotokra eddig melyek az év albumai?

A cikk szerzője: Coly 1080 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*