Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én a metal berkein belül is igénylem a változatosságot. Nem tudnék csak thrash-t vagy szimfonikus progresszív metalt, kizárólag doom-ot vagy speed metalt hallgatni. Hangulattól függően egyszer durvaságra, nyaktörő tempókra vágyom, máskor pedig dallamokra, elsőre dúdolható refrénekre. Zenei palettámnak megvannak a maga szélsőértékei, ahol is a legdurvább hangokat olyan csapatok képviselik, mint mondjuk a Slayer, az Arch Enemy vagy a Destruction, a leglágyabbakat pedig többek között éppen a szóban forgó Dynazty.
Utóbbi csapat muzsikáját, konkrétan tavalyelőtti, Firesign című albumukat Buga B kolléga ajánlotta a figyelmembe. A velük való ismerkedés nagyjából egybeesett azzal, amikor kíváncsiságból olyan, szélsőségesen dallamos vagy laza zenét játszó csapatokkal is tettem egy kísérletet, mint az Orden Ogan, a Beast In Black, a Battle Beast, The Night Flight Orchestra, a Bombus, a Steel Panther, vagy a Turbowolf.
Egyesek csupán egyetlen album erejéig kaptak helyet a gyűjteményemben, másokkal viszont „életre szóló barátságot” kötöttem. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy gyors egymásutánban több lemezüket is beszereztem, és életművük valamelyik darabját viszonylag sűrűn hallgatom. Ilyen a svéd Dynazty is, akik hivatalos besorolásuk szerint dallamos heavy/power/hard rock muzsikát játszanak, én azonban magamban szimplán popmetalnak, diszkómetalnak hívom, amit művelnek: táncolható ritmusok (nem metalos feleségem most is itt ropja előttem az új lemez dalaira), fülbemászó refrének, könnyedség és pozitív életszemlélet – amit egy magára valamit is adó thrash/death rajongónak ugye ciki szeretni. 🙂
A stockholmi kvintett a dallamosabb vége felől közelíti meg a power metalt. Ha hasonló zenei világú csapatokat kellene említenem, akkor a régiek közül a Freedom Call-t és a Ten-t mondanám, az újak közül pedig egyértelműen a Beast In Black munkássága és a Riot V legutolsó lemeze, az Armor of Light ugrik be.
Minthogy a Firesign tetszett, gyorsan meghallgattam az eggyel korábbi Titanic Mass-t, és az is bejött. Az azelőtti, 2014-es Renatus már nem nyűgözött úgy le, ezzel együtt kíváncsian vártam az idei albumot, amely a stockholmi csapat sorrendben hetedik nagylemeze. Ha valaki esetleg nem ismerné őket, 2007 óta aktívak, a hard rocktól indultak, és jutottak el fokozatosan a dallamos, már-már szimfonikus power metal hímes mezejére. Nils Molin énekes, Love Magnusson énekes, gitáros, billentyűs és Georg Härnsten Egg dobos gyakorlatilag a kezdetektől együtt játszanak. Mike Lavér gitáros, billentyűs 2012 óta a csapat tagja, rá egy évre pedig a jelenlegi basszusgitáros, Jonathan Olsson is csatlakozott társaihoz, vagyis a mostani már a negyedik olyan album, amit ugyanaz a felállás rögzített.
Akik pedig jól ismerik az együttest (de ezt a lemezt még nem), azokat megnyugtathatom, hogy a Dynazty továbbra is a bevált recept szerint főz, a csapat rajongóinak semmiféle „meglepetéstől” nem kell tartaniuk. Ami számomra új íz volt a banda muzsikájában, az a The Road to Redemption némileg westernes hangulata, amiről a Volbeat hasonló tematikájú dalai és az Orden Ogan Gunman-je jutott rögtön eszembe. Ezzel együtt, vagy éppen ezért ez a kedvenc nótám a lemezről (ahogy a harmadik alkalommal átvariálják a refrén dallamát!), de ugyanígy nem tudok csöndben és mozdulatlan maradni a Heartless Madness hallatán, amely az anyag leginkább Beast In Black-es szerzeménye, és szerintem első számú slágere, és a koncerteken is sejthetően a legnagyobb közönségkedvenc lesz.
Az ezt a tételt követő Waterfall refrénje is hengerel, ahogy a The Man and the Elements-é is, amelyben a „kötelező” kelta motívumok is feltűnnek. A From Sound to Silence-ben szigorúbb, hörgős énektémákat is hallunk, az Apex refrénjéről (All hail liberty / We dance with madness and we reign supreme) pedig nekem valamiért a Muse zenekar ugrott be. Persze ez a dal sem kakukktojás a lemezen, döngölő alapritmusának, tipikus refrénjének, szépen kidolgozott gitárszólójának köszönhetően tökéletesen megfelel a power metal kritériumainak.
A lemezre bónuszként felkerült The Shoulder Devil sem rossz nóta, de nem sorolnám az album legemlékezetesebb pillanatai közé. Összességében az 56 perces alkotás kellően változatos ahhoz, hogy egy percre sem érezzem unalmasnak. Sőt, korábban nem véletlenül említettem párhuzamként a Riot V legutóbbi albumát: ahogy azon, úgy a The Dark Delight-on is kivétel nélkül remek nóták sorakoznak, úgyhogy – bár előzetesen magam sem gondoltam volna – nálam ez bizony egy hibátlan teljesítmény.
Leave a Reply