Sokat ültem ezen a cikken, mert mindig sokat ülök, aminek egyrészt valami genetikus lustaság lehet az oka, másrészt fájdalmas érzés eltemetni életem második szerelmét.
Az első szerelem, az első setesuta kézfogás, az első csók nekem a thrash metal volt, a Kreator, az Anthrax, a Tankard, a Metallica és a többiek. Aztán telt-múlt az idő, és rossz társaságba keveredtem, jött a crossover, a HC, és aztán mindenféle zenei kísértések, de a metal, az első szerelem nem engedett, egészen addig, amíg nem jött a második, az érett nő.
A második szerelem, amikor már nemcsak csók van, de hagyjuk is (nem erotikus cikket írok), szóval nekem a második szerelem az indusztriális metal volt, és főleg a németek, a Die Krupps (eleve milyen zseniális, áthallásos név egy német zenekarnak!), a KMFDM, az Oomph!. És leginkább a Die Krupps. Emlékszem, amikor éppen alig hallgattam metalt, a kezembe, fülembe került Englerék A Tribute to Metallica című lemeze, és csak figyeltem, mint hal a szatyorban, EBM és metal, elektronika és torzított gitárok, ez kellett nekem életem adott fázisában, ez volt nekem a kortárs zene, a változás, a haladás!
Persze felkutattam mindent, ami Die Krupps volt, és rajongóvá váltam egy szempillantás alatt, mindent szerettem, amit csináltak, a korai Neue Deutsche Welle-s dolgokat éppúgy, mint a „Metal Jahre” termékeit, mert a Krupps rátalált az igaz útra, és elkezdett metalt játszani, ami igazán metal volt, de nem olyan „régimódi”, hanem friss és szokatlan. Tényleg mindent, de mindent megvettem tőlük cédén, limitált kiadásokat rengeteg pénzért, kislemezeket, gyűjteményeket, mindent.
Ha nem mondtam volna, akkor a Die Krupps nem másokkal fémesítette a hangzást, mint Lee Altus-sal és Darren Minter-rel a Heathen-ből, szóval azért az első szerelem a másodikban is tovább élt, a színvonal az színvonal.
Az évek megint teltek-múltak, és persze kiderült, hogy az első szerelem az igazi, de közben a Die Krupps olyan lemezeket készített, mint a The Final Remixes (1994), a III – Odyssey of the Mind (1995), és a Paradise Now (1997), amelyek a mai fül számára is mind egyértelmű mesterművek, hibátlanok.
Mi, Die Krupps-rajongók, mint egy titkos tudás birtokosai csak szelíden mosolyogtunk a kitörő Rammstein-lázon, hiszen mi már akkor ezt a zenét hallgattuk, amikor ti azt sem tudtátok, mi az a német indusztriális metal, mi beavatottak voltunk, de hát ezt Till Lindemann is pontosan tudja. A Rammstein színház, a Die Krupps kőkemény német fém!
És ezzel el is érkeztünk 2019-be, a Die Krupps Vision 2020 Vision című lemezéhez. Mennyire vártam ezt az albumot! Mint egy érettségi találkozót, ahol az ember újra összefut második szerelmével, és készül megnézni, hogy milyen asszony lett belőle, maradt-e még valami a kémiából.
És nem is indul rosszul a randevú: a smink rendben, nem is hízott el túlságosan, a Vison 2020 Vision és a Blackout is erős kezdések, a legjobb hagyományokat követik (csalok persze, mert a kislemezeket előre meghallgattam), hozzák, amit a fiúk tudnak, és amitől Die Krupps a Die Krupps.
De aztán csak felvillanások, közöttük pedig rengeteg klisé, bevált modulok, ötletek nélkül, és konkrét tévedések, mint a The Carpet Crawlers című dal. Szinte fáj leírni, hogy semmit nem mozdít meg bennem a lemez, még a nosztalgia is hamis, amit csak részben ellensúlyoz a teátrális, de legalább megjegyezhető Obacht, ami végre németül van, de máskülönben semmi. Csak a langyos semmi.
Csúnyán öregedett a Die Krupps, pontosabban olyan lett, mint az a nő, aki 40 fölött is 25-nek akar látszani: kellemetlen és egy kicsit kínos.
Régen ért ekkora csalódás, kettő és fél csillagot akartam adni, de aztán elindítottam a To the Hilt-et, a Fatherland-ot és a Nazis auf Speed-et (ha a Rammstein játssza, ez világsláger lett volna), és így, a múltra való tekintettel legyen három és fél. 🙁
Válasz írása