David Reece ugyan több mint harminc éve jelen van a heavy metal és a hard rock világában, ennek ellenére kötve hiszem, hogy sokan lennének, akik belelkesülnek a neve hallatán. Úgy látszik, a rockerek alapvetően két csoportra oszthatók David kapcsán: az egyikbe tartoznak azok, akik soha nem hallottak róla, a másik oldalon pedig azok vannak, akik már az Accept 1989-es Eat the Heat lemeze óta fújnak rá. Tény, hogy az az album jóval kommerszebbre sikerült elődeinél, ettől függetlenül én klasszikusként tekintek rá. Persze akkoriban egy ilyen próbálkozás az öngyilkossággal volt egyenlő, és valóban: a lemez sikertelensége végül, mint tudjuk, a csapat első feloszlásához vezetett.
Az Accept után hősünk nem tűnt el azonnal a zenei életből, a kilencvenes évek elején a Bangalore Choir és később a Sircle of Silence énekeseként még kiadott néhány sikeresnek mondható lemezt, de ezután már menthetetlenül elveszett a rockzene akkoriban éppen fenekestül felfordulni készülő világában. Persze ez nem azt jelenti, hogy az elmúlt huszonöt esztendőt láblógatással töltötte, éppen ellenkezőleg, a „rock jó munkásembereként” különböző bandák élén egyre-másra adta ki a lemezeket. Legutóbb akkor sikerült igazán tűz-közelbe kerülnie, amikor néhány éve a német Bonfire zenekar élére állt, ám sajnos ez az együttműködés sem bizonyult túl gyümölcsözőnek. Két remek album után David-nek innen is mennie kellett, miután összerúgta a port a zenekarvezető Hans Zillerrel.
Az ismét zenekar nélkül maradt Reece mesternek nem maradt tehát más választása, mint leporolni a Bonfire miatt pihentetett szólókarrierjét. A frissen megjelent Cacophony of Souls már a negyedik lemez, ami a saját neve alatt jelent meg. Az első három album fokozatosan keményedő zenei világa már eleve biztató volt a folyatást illetően, de amikor kiderült, hogy az egykori Sinner- és U.D.O.-gitáros Andy Susemihl is részt vett az anyag megírásában, már sejthető volt, hogy ebben nem lesz hiba.
Ahogy elindítottam az albumot, a Chasing the Shadows hallatán egyből az jutott eszembe, hogy ez pontosan olyan lemez lesz, mint amilyet Sebastian Bach ígérget a rajongóinak már lassan két évtizede. Friss hangzású, lényegre törő heavy metal árad a hangfalakból, ami úgy tud naprakész lenni, hogy közben végig ott lobog benne a rock and roll ősi lángja. Valami ilyesmivel próbálkozik Sebastian is egy jó ideje, és mi szurkolunk is neki minden alkalommal, de valahogy az istenért sem akar összejönni neki a dolog. Erre jön ez a Reece gyerek, és lazán elénk dob egy ilyen dalt. És ez még csak a jéghegy csúcsa!
A Blood on Your Hands szintén ezen a vonalon halad tovább, egy kicsit még feljebb is tornázva a zene agresszió-mutatóját. A dalt indító riffek a cséphadarós dobtémákkal már-már a power/thrash metal territóriumában bóklásznak, olyannyira, hogy elsőre egy kicsit féltem is, nehogy Dave ordibálni kezdjen itt nekem! Ilyesmiről persze szó sincs, itt is a fülbemászó énektémáké a főszerep. A kezdeti féktelen rohanás után egy kicsit lenyugszanak a kedélyek, ami persze nem azt jelenti, hogy például a Judgement Day súlyos középtempójába ne szorult volna kellő energia. Ez a jóféle döngölős nóta éppenséggel az egyik kedvencem, masszív gitártémái szerintem egy Grave Digger lemezen is jól mutatnának. Hát igen, olykor igencsak érződik a zenén, hogy egy vérbeli germán metal veterán is a csapat sorait erősíti.
A lemez egyik legkülönlegesebb darabja a Cacophony of Souls, egyáltalán nem meglepő, hogy végül ez lett a lemez címadója. Már a nyitó riff is sejteti, hogy egy rendkívül hangulatos darabbal lesz dolgunk, ám az igazi meglepetést mégis maga David jelenti. Bevallom, hirtelen nem is tudtam hová tenni ezt a hanghordozást, amit a verzékben produkál, elsőre egy kicsit mesterkéltnek, túl modorosnak tűnt ez az előadásmód, de ma már éppen emiatt tartom az album egyik csúcspontjának ezt a dalt. A refrénről már szót sem ejtek, itt a lelkét is kiénekli Reece mester, mondjuk, ez a rendkívül szenvedélyes előadásmód az egész lemezt jellemzi. Nem sok énekes akad, akinek ennyi év után is ilyen tűz van a hangjában.
A műsoridő felénél az Accept D-Train nótájának a reinkarnációját is megkapjuk Metal Voice címmel; ezen nincs is mit elemezni, hiszen ami régen jó volt, az nyilván most is jó. A dalhoz egyébként forgattak egy imádni valóan amatőr klipet is, amelynek megtekintését senkinek nem ajánlom. 🙂 Persze a lemez bőven tartogat még kellemes meglepetéseket, az egyik abszolút kedvencem például a világklasszis refrénnel megtámogatott, szomorkás hangulatú A Perfect World, de a power lírának induló, aztán középtájon alaposan felpörgő Collective Anaesthesia is kiválóan sikerült. Igazán gyenge dalt nem is tudnék megnevezni, mert Dave hangja még az egyébként nem túl gyakran előforduló szürkébb zenei megoldásokat is könnyedén képes kiemelni a középszerűségből.
Nagy kár, hogy David-nek távoznia kellett Hans Ziller csapatából, mert egy Bonfire lemezen ezek a remek dalok megkaphatták volna azt a figyelmet, amit megérdemelnének. Így viszont sanszos, hogy a kutya sem fogja felkapni a fejét erre a kiváló albumra. Hogy miért? Hadd kérdezzek vissza: ugyan ki hallgat manapság David Reece szólólemezeket? Na ugye. Sajnos olyan világban élünk, ahol ilyen tehetséges zenészek, ilyen jó lemezekkel a tarsolyukban a komplett érdektelenséggel kell, hogy szembesüljenek. Ennek nem kellene így lennie. Szeretnék megkérni minden dallamos metalt kedvelő olvasót, tegyék meg azt a szívességet maguknak és David-nek, hogy adnak egy esélyt ennek a lemeznek. Én is így tettem, és egyáltalán nem bántam meg!
Leave a Reply