Úgy vélem, hogy a ’70-es évek végén, ’80-as évek elején az európai heavy metal piacot nagyon gyorsan felosztotta egymás között az Egyesült Királyság és Németország. Ehhez képest az öreg kontinens többi részén – hozzájuk viszonyítva – szinte „maroknyi” színtér létezett, alakult ki. Ebbe, gondolom, a földrajzi viszonyok – terület, népsűrűség – is közrejátszottak, holott Dániában, Svédországban, Belgiumban, Hollandiában, vagy Franciaországban is pezsgett a heavy metal élet, csak „kicsiben”. Ahogy Olaszországban is.
Death SS, Gow, Vanexa, Black Spirit, Vanadium – nagyjából így kezdődött, indult útjára a talján metal mozgalom. 1980-ban, Milánóban megalakult a Barracuda. Tagságát Andrea „Andy” Panigada gitáros, Erminio Galli dobos, Dario Carria basszusgitáros (R.I.P. – 1988. április 24-én öngyilkosságot követett el), és Massimo Zanara énekes alkotta. Egy 1981-ben rögzített, de sohasem publikált demó fűződött a nevükhöz, ám kötelező sorkatonai szolgálataik miatt sajnos még ugyanabban az esztendőben feloszlottak. Visszatérésükre 1983-ban került sor, amikor Panigada bemutatta társainak Alberto „A. C. Wild” Contini énekest (aki a Wild becenevet Cronostól kapta), a csapat pedig Bulldozerként lépett a nyilvánosság elé.
Első anyagukkal, a szerzői kiadásban megjelent Fallen Angel 7” EP-vel (1984. február) nem startoltak valami bizalomgerjesztően, ugyanis a brit Kerrang magazin – a Hellhammer Apocalyptic Raids EP-jével egyetemben – minden idők legrosszabb kiadványának nyilvánította. (Noha a fáma úgy szól, hogy Panigada a zenekart Roberto „Klister” Cabrini basszusgitárossal és Fabrizio Grossi dobossal alakította újjá, 1982-ben ennek a felállásnak mindössze egy koncertje volt.) Ami ennél fontosabb, hogy a „dicsőséges” kritika hatására a Roadrunner ajánlott szerződést a zenekarnak, azonban a még mindig kiskorú Carria-nak és Galli-nak el kellett hagynia a bandát, miután szüleik tetoválást fedeztek fel rajtuk. Ennek következményeként A. C. akasztotta nyakába a basszusgitárt, bevették soraikba a priuszos előéletű Andrea „Don Andras” Di Rienzo dobost és az umlautot elhagyva, 1984 októberében már mint Bulldozer, trióként vették fel hétszámos demójukat.
Erről a felvételről mindenképpen tudni kell, hogy a rajta szereplő tételek tulajdonképpen a későbbi The Day of Wrath-on helyet kapott szerzemények nyersebb, eltérő verziói. Ez a demó győzte meg végül a Roadrunnert, valamint, és eredetileg mindössze három példány létezett belőle: egyet a kiadónak, egyet King Diamondnak küldtek el, míg egyet nemrégiben fedezett fel újra A. C. Wild. A történetnek pikáns ízt ad a kiadóval köttetett szerződés záradéka, miszerint A. C. Wild a Spadolini kormány alatt lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadta a sorkatonai szolgálatot, ezért nem volt útlevele, meghatározhatatlan ideig nem utazhatott ki Olaszországból, ergo eleve ugrott egy esetleges külföldi turné lehetősége. (Hozzáteszem, ekkoriban a Roadrunner még javában gyerekcipőben járt, tevékenységük elsősorban külföldi import lemezek értékesítésében merült ki.)
King Diamond azért kapott egy példányt a demóból, mert a csapat azt akarta, hogy ő legyen bemutatkozó korongjuk producere, a Gyémánt Királynak viszont túl punkos volt a felvétel, így, a Roadrunner a felvételekre Algy Ward-ot (Tank) jelölte ki. Az ő segítségével zajlottak a munkálatok a milánói Psycho stúdióban, a végeredmény pedig 1985. március 13-án öltött testet. A Wikipedia magyar vonatkozást említ a lemez címét illetően, miszerint az A harag napja Jókai Mór egyik könyve, de ez téves infó; meggyőződésem, hogy Hans Memling Utolsó ítélet című műve (a Dies Irae magyarul „a harag napja”), illetve a „Napja Isten haragjának” kezdetű egyházi ének szolgáltatta a koncepciót.
1985-ben indult be az európai extrém metal mozgalom, a Venomon kívül addigra a Destruction, a Sodom és a Bathory is kiadta bemutatkozó alkotását – ehhez a körhöz csatlakozott a Bulldozer. Alapvetően csak egy szimpla Venom kópiaként emlegették anno az olaszokat (ami azt illeti, viccesen Cronos is kért a szerzői jogdíjakból), ám ha a dolgok mögé nézünk, ez esetben másról szól a történet. Már csak azért is, mert a taljánok képzettebb, ügyesebb zenészek voltak „példaképeiknél”, változatosabban, érettebben közelítettek a dalszerzéshez. Míg a Venom a sokkolásra, az imázsra hegyezte ki a hangsúlyt, addig a Bulldozer tartalommal próbálta/akarta megtölteni első lemezét. Kísérletük szerintem egyáltalán nem fulladt kudarcba, még a nyilvánvaló, kísérteties hasonlóságok ellenére sem; ez a lemez 1985-ben, az extrém metal kibontakozásának hajnalán abszolút vállalható volt.
A The Exorcism intróját követő Cut-Throat-ra, vagy az Insurrection of the Living Damned-re tagadhatatlanul ráhúzható a Venom (Motörhead) párhuzam, azonban a dalokban felbukkanó középtempós részek, váltások azt is jelzik, hogy nem csak a már bejáratott panelek felhasználása a céljuk. Arról már nem is beszélve, hogy Don Andras sokkal változatosabban, precízebben dobol Abaddonnál. A single-ről újravették a Fallen Angel-t, érdekessége azonban, hogy a basszusgitárt – A. C. meghívására – Dario Carria játszotta fel.
Punkos, lendületes nóta a dobszólóval kezdődő Whiskey Time, míg a korong legkomplexebb szerzeménye a Mercyful Fate-re hajazó, epikus húrokat is pengető Welcome Death. Mintegy keretbe foglalva az anyagot, az instrumentális Endless Funeral-lal ér véget az alkotás; ez is teljesen atipikus volt akkoriban extrém metal berkekben, mintegy aláhúzva, hogy el akarják kerülni a Venommal történő összehasonlítást. Ráadásul a Roadrunnert is felháborította ez a téves címke, sőt a banda, különösen A. C. Wild sem fogadta el brit sajtó megbélyegzését, mondván, „a The Exorcism-tól kezdve mindegyik dal igazi tapasztalatokról, emberekről, vagy eseményekről szól, semmit nem találtunk ki”. (Noha a kiadó egy második albumra szóló kontraktust is eléjük tett, a két fél viszonya megromlott, mert cég a The Day of Wrath-hoz egy elutasított/elvetett borítót használt fel.) Komoly összegek, gondolom, nem álltak rendelkezésükre a felvételek folyamán, ezzel együtt sem érheti szó a ház elejét a hangzást illetően, az akkori standardokhoz képest bőven megállja a helyét a megszólalás.
A napjainkban is aktív Bulldozer nem futott be akkora karriert, mint a Venom, a Bathory, vagy a Sodom, kultikus státuszokhoz azonban nem sok kétség fér. Mindenképpen szerepet játszottak a durvább, szélsőségesebb zenék kialakulásában, én pedig máig nagyon szívesen hallgatom korai anyagaikat, különös tekintettel a The Day of Wrath/The Final Separation párosra.
Leave a Reply