British Lion: The Burning (2020)

Akárhogy nézzük, mi, rockerek igencsak szeretjük a jól bejáratott márkaneveket. Vegyünk néhány egyszerű példát: a Metallica, az AC/DC és a hozzájuk hasonló rocklegendák csarnokokat, arénákat képesek megtölteni, ha élő fellépésekről van szó, illetve a lemezeladások tekintetében sem nagyon panaszkodhatnak, még manapság sem. Na, de vajon hány példány kelne el James Hetfield vagy Angus Young szólólemezéből? És ami még fontosabb, vajon hányan mennének el a fent említett urak egy-egy önálló koncertjére? Több mint valószínű, hogy az ilyen szólóbulik nézőszámai meg sem közelítenék az anyazenekarokét, ráadásul az egybegyűltek jelentős része az olyan fanatikusok közül kerülne ki, akik csak azért mennek el, hogy végre karnyújtásnyira lehessenek kedvencüktől.

Ezzel a jelenséggel az Iron Maiden-vezér Steve Harris is tisztában lehet, aki így, karrierje utolsó szakaszába érve sem igazán tervezi nyugdíjazni magát, éppen ellenkezőleg: láthatóan jóleső nosztalgiával gondol pályafutása korai éveire, és bizony néha talán vissza is vágyik a kis klubkoncertek kevésbé macerás világába. Mivel fő csapata mára akkora szörnyeteggé fejlődött, hogy azt már lehetetlen feladat lenne bepréselni egy kisebb koncertterem falai közé, a jó Steve meg sem próbálkozott ilyesmivel, inkább beindította szólókarrierjét, hogy újra átélhesse a klubbulik bensőséges hangulatát. Persze a szólókarrier nem éppen a legmegfelelőbb kifejezés, mert tulajdonképpen az történt, hogy Harris mester nemes egyszerűséggel beszállt egyik kedvenc csapatába, a British Lion-be. Gondolom, eleinte csak azért kezdték Steve neve alatt futtatni a produkciót, hogy azért mégiscsak kapjon valami extra publicitást a dolog.

Igen ám, de mint tudjuk, a név kötelez, és ennek megfelelően elkerülhetetlen volt, hogy a formáció 2012-es bemutatkozó lemeze az Iron Maiden-nel való állandó összehasonlítások kereszttüzébe kerüljön. Nem egy szerencsés szituáció, mert a csapat által játszott régi vágású hard rock nem éppen az áriázós énekről és a galoppozó tempókról szól. Talán éppen az elvonatkoztatás megkönnyítése érdekében alakult úgy, hogy a friss, The Burning című lemez borítóján már a csapat eredeti neve, a British Lion díszeleg. Saját tapasztalatból mondhatom, hogy működik ez a taktika, mert amíg az első lemezt én sem vettem elő túl gyakran, mert nem találtam elég „maidenesnek”, ezt az albumot már lényegesebb könnyebb volt befogadnom, talán mert itt már nincs állandóan az orrom alá dörgölve, hogy egy igen jól ismert zenész is a csapat sorait erősíti.

A The Burning már az első hallgatás alkalmával is egyértelműen életképesebbnek tűnt elődjénél, valahogy gördülékenyebbre sikerültek a dalok, mint az első nekifutásnál. Talán csak összeszoktak a fiúk az elmúlt évek alatt, mindenesetre ezúttal jobban sikerült formába önteniük az elképzeléseiket: a húzósnak szánt dalok tényleg húzósak, a hangulatosabb daraboknak pedig valóban megvan a maguk sajátos atmoszférája. A City of Fallen Angels energikusan indítja az albumot, mondjuk, a nóta enyhén Foo Fighters-t idéző kezdésénél azért egy kissé felszaladt a szemöldököm, de a refrén tájékán már megnyugodva dőltem hátra. Egy jó kis hard rock dalról beszélünk, amibe azért szorult annyi frissesség, hogy ne legyen öreges a végeredmény. Biztató kezdés.

A folytatás pedig még jobb, mert akármilyen irányból is közelítek a címadó dalhoz, nem tudom nem észrevenni, hogy ezt a nótát bizony alaposan megszórták Iron Maiden-t idéző gitárharmóniákkal. Érdekes dolog ez, mert én tényleg úgy ültem le meghallgatni ezt a lemezt, hogy nem állt szándékomban hajkurászni a Vasszűzre emlékeztető zenei megoldásokat, ennek ellenére egy idő után azt éreztem, hogy lépten-nyomon ilyesmikbe botlok. A misztikus, álmodozós hangulatú Elysum verzéi például az újkori Maiden lemezek elmélkedősebb pillanatait juttatták eszembe, ráadásul ez a tétel rejti az album egyik legerősebb refrénjét is. A Lightning bevezető gitárdallama szintén hozza azt a bizonyos, semmivel össze nem téveszthető hangulatot, mi több, itt már Harris mester jellegzetes basszushangzása is az anyabandát idézi. A Bible Black-ben szintén felcsendülnek ismerős dallamok, de a szomorkás, melankolikus hangulat azért más irányba viszi ezt a dalt. Félreértés ne essék, a fent említett zenei betétek csupán rövid részletek, felvillanások erejéig képviseltetik magukat a lemezen, de még így is elég jellegzetesek ahhoz, hogy kapásból rá tudjuk vágni, hogy kinek a fejéből pattantak ki.

Másfelől viszont vannak dalok, amelyek már inkább a csapat saját arcát mutatják, példának okáért ott van a Father Lucifer a maga elmaszatolt, modern rockos gitártémáival. Ez a nóta egyébként elsőre egy kicsit idegennek hatott számomra, de mára már ezt is egészen megszerettem. Tetszik még a Last Chance fokozatosan építkező dalszerkezete, de jól sikerült a kissé balladisztikus Legend is, ami engem hangulatában a The Smashing Pumpkins Tonight, Tonight című dalára emlékeztet. Akadnak persze olyan keményebb dalok is, mint a Spit Fire, amelynek riffjei például már alulról súrolják a heavy metal határát. A keserédes hangulatú Land of the Perfect People hátborzongató indítása szintén a lemez kiemelkedő momentumai közé tartozik, persze az egész dal nagyon jó, sőt, jelenleg talán ezt nevezném meg kedvencemnek a lemezről, a refrénje különösen tetszik.

Bevallom, nem voltak különösebb elvárásaim az új British Lion albummal kapcsolatban, de azt kell, hogy mondjam, végül egész jól összebarátkoztunk az elmúlt hetek során. Egyetlen gondolat azonban nem hagy nyugodni a lemez kapcsán: habár nincs különösebb gondom Richard Taylor énekessel, mégis úgy érzem, hogy, mondjuk, Blaze Bayley „bánatos harci medve” orgánuma sokkal jobban passzolt volna ehhez a helyenként borongós hangulatú zenei anyaghoz. Sokáig gondolkodtam a végső pontszámon, és végül egy erős négyes mellett döntöttem, mert a The Burning nálam simán kimeríti a jó rock lemez fogalmát. Egy esélyt mindenképpen megérdemel az album, mert higgyétek el, meghálálja a törődést, ha kellő nyitottsággal állunk hozzá.

A cikk szerzője: Gabrielkiss 47 további cikk
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*