Boszorkányszombat

„…just like witches at black masses…”

Az elmúlt években, évtizedekben számos boszorkányos csapat ütött nálam tanyát, fészkelte be magát a gyűjteményembe. Soha nem vadásztam az ilyen nevű bandákra, egyszerűen jöttek, lettek a rengeteg másik zenekarral együtt. Nem foglalkoznék most a különböző „witch”-es tematikájú lemezborítókkal, album- és számcímekkel, csupán boszorkányos együtteseim rövid bemutatására szorítkozom, hozzátéve, hogy a cikk kedvéért nem kezdtem el kifejezetten ilyen nevű csapatokkal ismerkedni, kizárólag azokról szólok, akiknek a zenéje egy ideje már a birtokomban van.

Nálam a STORMWITCH és a dán WITCH CROSS volt az első két ilyen csapat. Előbbieket, gondolom, mindenki jól ismeri, ők negyedik albumukig, az 1987-es The Beauty and the Beast-ig voltak nagy kedvenceim. Utóbbiak neve pedig szintén jól csengett a ’80-as években; igaz, akkor csupán négy évig léteztek, és mindössze egy nagylemezt jelentettek meg. Az 1984-es Fit for Fight kellemes, a Scorpions hatását is magán viselő, Pretty Maids-szerű, dallamos heavy metallal szórakoztat bennünket. Face of a Clown című dalukkal ismertem meg őket, és – az instrumentális Axe Dance mellett – ma is ez a kedvenc nótám tőlük. 1986-ban oszlottak fel, 2011-ben alakultak újjá, termésük azóta mindössze egy album, a 2013-as Axe to Grind. (Érdekességként említem, hogy a ’90-es évek elejétől létezett egy amerikai Witchcross is, ők már egybeírták a nevüket, az ezredfordulót követően pedig Brazíliában tűnt fel egy Witchkross nevű zenekar.)

A Brit Heavy Metal Új Hulláma két formációt delegált a gyűjteményemen belül rendezett, szűk körű fekete misére. Kettejük közül az ANGEL WITCH alakult korábban: 1978-as indulásuk után két évvel jelentkeztek első, a csapat nevét viselő nagylemezükkel. Nyugodtan kijelenthetjük, mára ez az anyag is klasszikussá vált, olyan remek nótái révén, mint a címadó szerzemény, a White Witch, vagy az Angel of Death. Kevin Heybourne-ék öt nagylemezzel büszkélkedhetnek, a legutóbbi (Angel of Light) tavaly novemberben látott napvilágot.

Az első körben 1979-1984 között létezett WITCHFINDER GENERAL a Black Sabbath által taposott csapáson tért le a klasszikus a heavy metal széles országútjáról, és vált a doom metal első képviselőinek egyikévé. A csapat zenéjében érdekesen keveredik a két alapelem, a NWOBHM-íz és a ’70-es évek legelejéről származó, mély, belassult muzsika. Én három albumuk közül a középsőt, az 1983-as Friends of Hell-t birtokolom, ám hazudnék, ha azt mondanám, hogy eddig jó ismerője és nagy rajongója voltam a csapat muzsikájának. A Love on Smack és a Music című dalok tetszenek, a többi nóta egyelőre nem tudott meggyőzni, ám most úgy döntöttem, eggyel korábbi albumuknak, az 1982-es Death Penalty-nak is adok egy esélyt. 2006-ban ők is újjáalakultak, és friss anyaggal örvendeztették meg követőiket, ám az évtized végén – úgy tűnik – végleg lehúzták a rolót.

Még mindig a ’80-as éveknél maradva, a heavy metal zenekarok első nagy áradata sodorta a felszínre a svéd AXE WITCH-et. Az ő lendületükből is csupán három nagylemezre (és egy EP-re) futotta; nekem a kritikák által legjobbnak ítélt lemezük, az 1984-es Visions of the Past van meg. Sok szót nem vesztegetnék rá: harmad- vagy negyedvonalbeli, teljesen átlagos heavy metal, a címadó szám refrénjén kívül mást nem is nagyon tudok felidézni belőle.

Nagyot ugorva az időben, és innentől nagyjából kronologikus sorrendben haladva, boszorkány-dzsemborink következő résztvevője az amerikai doom banda, a WITCH MOUNTAIN. 1997-ben indultak, eddigi termésük két EP és öt nagylemez. Érdekesség, hogy első és második albumuk megjelenése között több mint 10 év telt el. Nekem az utóbbi, a 2011-es South of Salem van meg, amin Uta Plotkin énekel (az elsőn még a gitáros Rob Wrong, akit tavalyelőtt a The Skull soraiban üdvözölhettünk Magyarországon). Kellemesen pince-mély, döngölős muzsikát játszanak, Uta hangja viszont az én ízlésemnek egy kicsit túl magas, nem igazán passzol a dörmögő hangzáshoz. A csapat legutóbbi lemezén, a 2018-as Witch Mountain-on már nem is ő, hanem Kayla Dixon áll a mikrofonnál. Ez az album talán még jobban is tetszik, mint a South…, az új csaj hangja erőteljesebb, ráadásul Kayla a színpadon is energikusabb előadónak tűnik.

Kayla Dixon

A kétezres évekből számos witch-es bandával hozott össze a sors, ám ember legyen a talpán, aki a sok hasonló név (Witchcraft, Witchburn, Witchcryer, Witchtrial) közül be tudja azonosítani, hogy melyik honnan származik, milyen zenét játszik és milyen albumok fűződnek a nevéhez. Másrészt, a millenniumot követően a boszorkányligában látványosan megszaporodtak a gyengébb nem képviselői: a – Witch Mountain-t is beleszámolva – 12 újgenerációs csapat közül hétben hölgy áll a mikrofon mögött, plusz női gitárost, basszusgitárost is találunk a soraikban.

A svéd WITCHCRAFT műfaji besorolása szerint pszichedelikus hard rockkal elegyített doom metalt játszik. És valóban, elég retró, inkább rock, mint metal, amit hallunk. Muzsikájukról a Cream, illetve a Clapton-éknál is lágyabb zenét produkáló bandák jutnak eszembe a ’60-as évekből. A trió az ezredfordulón alakult, nekem második albumuk, a 2005-ös Firewood van meg. Minőségi anyag, ami elsősorban lazulós időszakokra ajánlott. A csapat hatodik nagylemeze most május 1-jén jelenik meg.

A legutóbbi hallgatáskor kellemes meglepetést okozott az olasz STAKE-OFF THE WITCH: kifejezetten élvezetes stoner muzsikát nyomnak, valamiért rosszabbra emlékeztem (talán egy másik bandával kevertem őket). A csapat 2002-2012 között létezett, termésük ez idő alatt egy EP és három nagylemez volt. Én legutolsó anyagukat, a 2010-es Medusa-t ismerem. Az anyag legfőbb erénye a jólesően horzsoló gitársound, illetve a kellemes, bólogatós témák, ráadásul Stefania Savi gitáros-énekesnőnek is jó hangja van (itt a basszusgitáros is csaj, Caterina Mozzi). Sajnálom, hogy már csak múlt időben beszélhetünk róluk.

Az amerikai WITCHBURN 2006-ban alakult, zeneileg főként a stoner rock és a doom metal közötti, viszonylag széles mezsgyén kalandozik, plusz amint azt a 2010-es This Is How We Slay Our Demons lemez második felében is hallhatjuk, a rock and roll és a blues érzésvilága sem áll távol tőlük. A fent említett album a bemutatkozó anyaguk, ezen kívül még egy lemezt adtak ki. A dögös szőke énekesnő, Jamie Nova orgánumát egy sötétebb árnyalatú Doro-ként tudnám jellemezni. Mischa Kianne (szintén hölgyről van szó) gitárhangzását nagyon eltalálták, az anyag elején a riffelés időnként már-már a Kyuss soundját idézi. Az anyag a végére egy kicsit lelazul (a záró Perseverance-ban még egy hegedű is előkerül), és némileg hosszúvá válik, de az eleje még jó súlyos stoner muzsika.

Mischa Kianne és Jamie Nova

Az amerikai, ugyancsak 2012-ben alakult PHANTOM WITCH két szempontból is kilóg az új évezred indulóinak mezőnyéből. Egyrészt thrash-t játszanak, másrészt – a Stormwitch-et leszámítva – az ő muzsikájuk gyakorolta rám a legnagyobb hatást. Róluk nemrégiben külön is írtam (itt), úgyhogy ugorhatunk.

Kezdetben valamiért nagyon bejött az angol KING WITCH debütáló anyaga, a 2018-as Under the Mountain. Talán az Approaching the End című nóta zseniális begyorsulásával vettek meg maguknak, vagy az tűnt fel, hogy az állítólagos doom banda a zsánerben szokatlan módon több kifejezetten gyors nótát is játszik (ilyen a címadó tétel mellett a Possession és a Black Dog Blues is). Laura Donnelly hangjáról viszont nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem, és ami ennél nagyobb problémám az anyaggal, hogy hiányoznak belőle a markáns refrének, melódiák, az igazán fogós szerzemények. Ezzel együtt várom a május végére beígért új albumot (Body of Light), remélve, hogy arra jobban felszívják magukat…

A modern idők boszorkányai közül – a Phantom Witch mellett – az ausztrál KITCHEN WITCH a másik kedvencem. Öt évvel ezelőtt alakultak, és két EP után, 2017-ben jelent meg első nagylemezük, amely szimplán a csapat nevét viseli. Az anyagról annak idején Dávid Laci írt ismertetőt (itt). Zenéjükben harmonikusan talál egymásra a Led Zeppelin, a Kyuss és Janis Joplin világa. Talán már ez utóbbiból is sejthető, hogy Georgie Cosson a boszorkányok mezőnyének egyértelműen legjobb hangú énekesnője. Az anyagot – hangzásvilága, műfaji eszköztára okán – a Rival Sons alkotásaival tudnám rokonítani. Míg az EP-ken inkább a blues dominált, a nagylemezen a stoner szellemiség felé tolódik el a hangsúly. Bár nem igazán metal, inkább „csak” rockzene, profi anyag, nem nehéz közel kerülni hozzá. A dalok fogósak, változatosak, hangulatilag több húron játszanak.

Georgie Cosson

A texasi WITCHCRYER az olyan nagy elődök lábnyomaiba lépve játssza az old school doom-ot, mint a Black Sabbath, a Blue Oyster Cult, a Witchfinder General, a Trouble, vagy a St. Vitus. Legfontosabb dátumaik megegyeznek a Kitchen Witch-ével: 2015-ben alakultak, és rá két évre jelentették meg debütáló albumukat, a Cry Witch-et. Énekesnőjüknek, Suzy Bravo-nak kellemesen érett és erős hangja van. A csapatnévsorban még egy női nevet találunk, Marilyn azonban nem más, mint a banda megtermett – férfi – bőgőse. A lemezen a Black Sabbath Embryo-jának izgalmasan ráncfelvarrt verzióját és a Witchfinder General azonos című dalát is műsorra tűzik. Nem kiemelkedő alkotás, de kellemes hallgatnivaló.

Witchcryer

Náluk is retróbb heavy/doom muzsikával állt elő a sajnálatosan rövid ideig, 2016-2019 között létezett WITCHERS CREED. A svéd kvartett ez idő alatt egyetlen albumot adott ki, a 2019-es Awakened from the Tomb…-ot (amelynek megjelenése így paradox módon nem beindította, hanem lezárta a csapat karrierjét). Zenéjükről elsőre a korai Spiritual Beggars jutott eszembe: metalnak nem nevezném, inkább karcos rockzene, nem kevés blues-os felhanggal.

Az amerikai WITCHTRIAL a ráragasztott címkék szerint heavy/speed/punk muzsikát játszik. És valóban, zenéjük, alapvetően gyors, kemény, agresszív, egyéninek vagy kiemelkedőnek azonban sajnos nem nevezhető. Három évvel ezelőtt alakultak, eddig mindössze egy EP-jük jelent meg, amely szimplán a csapat nevét viseli, s amelynek hat nótája szűk 23 percre veszi igénybe a hallgató idejét. Nagyon jó, Slayer-es intróval nyitnak, és nekem ezt követően is inkább a belassultabb részek jönnek be tőlük.

Witchtrial

Műfajilag a stoner/doom kategóriába sorolható a 2012-ben indult brit WITCH CHARMER is, akiknek eddig egy EP-je és egy nagylemeze látott napvilágot. Nekem ez utóbbi, a 2014-es The Great Depression van meg. Ami elvileg izgalmassá tehetné ezt a muzsikát, az a női és a férfi énekhang együttes használata (sőt, időnként két férfi is megszólalási lehetőséghez jut). Ám sajnos az összes említett közül ez az egyik leglaposabb anyag; ha a boszorkánytalálkozó valamilyen módon Survivor vetélkedővé alakulna, a Witch Charmer lenne az első csapat, akiket kiszavaznék belőle.

A másik ilyen a WORMWITCH nevű kanadai trió, akik állítólag crust-tal kevert black metal-t játszanak. Az általam ismert és tavaly megjelent Heaven That Dwells Within a második albumuk. Zenéjük mindenekelőtt a Dissection, a Tribulation, valamint az At The Gates kedvelőinek ajánlott. Nem igazán az én zeném, úgyhogy érdemben nem is igen tudok hozzászólni.

És ezzel véget is ért a szeánsz. Remélem, a boszi-hívőknek is tudtam új hallgatnivalókat ajánlani.

„Come nearer, come nearer / You can’t resist their might / At walpurgis night”

A cikk szerzője: Coly 1080 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 Comment

2 Trackbacks / Pingbacks

  1. King Witch: Body of Light (2020) – Rattle Inc.
  2. Witchcryer: When Their Gods Come for You (2021) – Rattle Inc.

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*