Egy zenész általában azért szokott szólólemezt készíteni, hogy kiadhassa magából személyesebb jellegű gondolatait, illetve olyan stílusokban is kipróbálhassa magát, amelyek esetleg jelentős mértékben eltérnek a főzenekara által képviselt zenei iránytól. Na, ez pont az a fajta rossz duma, amitől rosszul tudok lenni. Nevezzetek szűk látókörűnek, de én nem akarok a kedvenc metal zenészeimtől se countryt, se erőtlen unplugged bénázást hallani! Én azokat a szólólemezeket szeretem, amelyek alig vagy egyáltalán nem térnek el az anyazenekarok stílusától. Felmerül persze a kérdés, hogy az ilyen albumoknak mi értelme? Szigorúan nézve lehet, hogy nem sok, de nekem valahogy sosincs kedvem ilyesmin filozofálni, amikor elindítok egy Halford-, David Wayne-, vagy Ralf Scheepers-lemezt, de említhetném Bruce Dickinson utolsó három albumát is. Ezek egytől-egyig gyilkos metal cuccok, nem holmi művész-albumok, amiket eltartott kisujjal kell a lejátszóba helyezni, majd műértő bólogatások közepette kínkeservesen jóra hallgatni.
Amikor hírét vettem, hogy a Saxon énekese, Biff Byford is szólólemez kiadására készül, nem hozott különösen lázba a dolog, mert úgy tűnt, hogy nem igazán nekem való anyaggal fog jelentkezni az öreg. Biff ugyanis előzetesen nem győzte hangsúlyozni, hogy nem feltétlenül egy heavy metal albumra kell számítani, mivel ő maga is sokféle zenét szeret, és a Metallica éppúgy a kedvencei közé tartozik, mint, mondjuk, Judy Garland. Ezen a ponton én már előre elkönyveltem magamban, hogy Biff ezúttal a „sokoldalú művész” szerepét kívánja majd alakítani, aki egy rosszabb pillanatában akár az Óz, a nagy varázsló betétdalát is képes lesz előadni.
Persze azért adtam egy esélyt a lemeznek, és milyen jól tettem! Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy szó sincs itt öncélú stíluskavalkádról, éppen ellenkezőleg: egy-két kivételtől eltekintve, egy kőkemény rock/metal keveréket kaptunk, pont úgy, ahogy eddig is megszokhattuk a mestertől. Annyiban, mondjuk, igaza volt a promóciós dumának, hogy változatos a lemez. Éppen annyira sokszínű, mint amennyire a Saxon életműve is az, hiszen az itt hallható dalok tulajdonképpen egy-egy állomását elevenítik fel a legendás zenekar több mint negyvenéves pályafutásának. Megtalálnunk itt mindent, a korai évek rock and rollos lazaságától kezdve az arénarockos hangulaton át egészen a talpig bőrbe és vasba öltözött heavy metal himnuszokig. Kellemes kis időutazásra invitál tehát bennünket a jó öreg Biff. Vágjunk is bele!
A lemezt indító Welcome to the Show rögtön a nyolcvanas évek közepéig lapozza vissza a naptárat: egy könnyen hallgatható, fülbemászó rock nóta, szerintem nagyjából ilyen lenne a Destiny lemez, ha annak idején egy kevésbé kommersz, bivalyabb hangzást kapott volna. Külön örülök, hogy ez a korszak is felidézésre került, mert nagyon szeretem a fent említett albumot, és kissé méltatlannak is tartom azt a negatív megítélést, ami a mai napig övezi.
A címadó dal még messzebbre repít vissza az időben, nagyjából a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójára. Ne szépítsük, ez a riff bizony úgy Wheels of Steel, ahogy van. Na és? Mégis milyen zene illene egy olyan dalszöveghez, amelyben Biff a fiatalkori megpróbáltatásairól énekel? Progresszív djent? Ugyan már! Ennek a vén kutyának már nem kell új trükköket tanulnia. Ide pont ez a nyomulós, „kétkezi melós rock and roll” hangulat kell.
A másfél perces Inquisitor szövegmondós felvezetése után a The Pit and the Pendulum című vérbeli metal-meneteléssel találjuk magunkat szemben, amelynek hallgatása közben némi homályos képet kaphatunk arról, hogy milyen is lenne az, ha valaki kanyarintana egy-két fülbemászó énekdallamot az Iron Maiden Losfrer Words című instrumentális darabjára. A dal közepén van egy nagyon hangulatos akusztikus kiállás is, Biff sokat megélt hangja itt rendkívüli kifejezőerővel szólal meg. Nagy mesélő az öreg, semmi kétség.
Ahogy már utaltam rá, az album bőkezűen adagolja a nehézfémet, a soron következő Worlds Collide masszív riffjei például egyértelműen a lemez legsúlyosabb pillanatai közé tartoznak. Természetesen nem maradunk tempósabb dalok nélkül sem, a Pedal to the Metal címe például úgy gondolom, nem szorul magyarázatra. Ebben a határozottan Judas Priest-es nótában Biff helyenként meglepően magas tartományokba merészkedik, és nem lehet nem észrevenni, hogy öregkorára a hangja éppen annyit acélosodott, mint amennyit Rob Halford-é kopott az évek során. Ma már szinte fej fej mellett haladnak, már ami a sikolyokat illeti. A villámsebesen fűrészelő gitárokkal felvértezett Hearts of Steel szintén egy újabb telitalálat, a refrénje különösen erőteljesre sikerült.
Akad azért néhány kakukktojás is az albumon, de nem kell megijedni, ezek sem a fene nagy kísérletezés jegyében születtek, csupán lágyabb húrokat pengetnek, és egyáltalán nem rontják le az összképet. A Scarborough Fair című tradicionális dal szerepeltetése engem egy cseppet sem lepett meg, hiszen Biff egy igazi angol gyerek, akinek a beszédén a mai napig hallani lehet az ízes Yorkshire-i tájszólást. Nyilván sokat jelent számára ez a dal. Na jó, elismerem, a Me and You tényleg nem egy nagy szám, de ezt a nótát tudjuk be annak, hogy hősünk fülét valószínűleg addig rágta az asszony egy szerelmes dalért, hogy végül ez is megszületett, csak hogy megmaradjon a családi béke.
Összességében egy hatalmas pozitív csalódás számomra a School of Hard Knocks. Mint ahogy a cikk elején is említettem, kételyekkel és előítéletekkel telve álltam neki a meghallgatásának, de szerencsére Biff mester ezekre egytől-egyig rácáfolt. Lassan már ott tartok, hogy egy kicsit szinte sajnálom is, hogy a saját neve alatt jelent meg ez a remek kis anyag, mert a dalok nagy része szerintem a Saxon repertoárjába is simán beleférne. Így azonban vajmi kevés esély van rá, hogy a csapat koncertjein bármi is elhangozzon erről a lemezről, és ez bizony nagy kár. Egyetlen apró negatívum akad csupán az album kacsán, ez pedig a borító. Ez a gyerekrajz-szerű stílus nem feltétlenül a legszerencsésebb megoldás, bár mentségére legyen mondva, hogy ha valaki járt már munkanélküliek és alsó-középosztálybeliek lakta Yorkshire megyei külvárosban, az tudja, hogy a megjelenített életkép nagyon is találó. Mindegy is, a lényeg a zenén van, azt pedig minden Saxon-rajongónak hallania kell. Csalódás kizárva!
Köszi, sikerült kedvet csinálnod hozzá!
Üdv;
J.
Mindenképpen erdemes belehallgatni. Ha szereted a Saxont, kizart, hogy ne jojjon be ez az album.