Brugge, azaz magyarul egyszerűen Brüzs volt egy kultikus, belga speed metal zenekar bölcsője, még 1980-ban. A középkori arculatát nagyban megőrző városkát sok csatorna szeli át, ezért az „észak Velencéje” elnevezéssel is szokás illetni. Jellegzetes, németalföldi stílusban épült házaiból verődtek össze 40 évvel ezelőtt a kortársaiknál agresszívabb, gyorsabb zenét játszani vágyó ifjak, akik mellé egy vagány lány szegült énekesnőnek. Megszületett az Acid. Frappáns, rövid, könnyen megjegyezhető nevük talán nem véletlenül hajaz egy kicsit a Newcastle-i Venom nevére (Acid=sav, Venom=méreg). A zenekarra a brit színtérről Cronos, Mantas és Abaddon triója mellett számos, mára rendkívül ismert és népszerű formáció gyakorolt tagadhatatlan hatást, köztük természetesen a Motörhead, akiknek befolyása a kialakuló speed metal színtérre elvitathatatlan. Mivel akkoriban az énekesnők metál-berkekben még viszonylag ritka hollónak számítottak, némi párhuzam vonható Lemmyék bandájának női változatával, a Girlschool-lal is.
A hatások ellenére kijelenthetjük, hogy az Acid az európai speed/thrash irányzat úttörője, ráadásul egy igazi amazonnal, Kate de Lombaert-tel a mikrofonnál. Öt évet felölelő munkásságuk alatt a kezdeti demók és kislemezek mellett három nagylemezt és egy EP-t jelentettek meg. Ismertetőm témája a számomra legkedvesebb, 1983-ban napvilágot látott, a zenekar nevét címként is viselő korong, amellyel még annak megjelenése idején megismertem őket. Kate mögött csupa művésznéven szereplő fickó sorakozott fel: gitárokon Demon és Dizzy Lizzy (azaz Donald Devers és Dirk Simoens), T-Bone (azaz Peter) basszusgitáron, valamint Anvill (vagyis Geert) ütőhangszereken.
A szűk 36 perces anyag kezdése nem túl bonyolult, ahogy a folytatása sem kíván konzervatóriumi végzettséget. A nyitódal magának az együttesnek az ars poeticája, Acid címmel. Egyszerű, talán még riffnek sem nevezhető gitártémába kapcsolódik a basszus és a dob, amelyre Kate szavalja egyre gonoszabb, hisztérikusabb hangon mondókáját. A versike végén végül beindul a szekér és – bár abban a pillanatban még ők maguk sincsenek tisztában vele – megszületik az európai szpídmetál! „Acid is the name, Heavy Metal is our game” – szól a refrén, és magába szippant a nyugat-flandriai, középkori építőmesterek keze alatt született ház próbateremként berendezett szuterénjének okkult rigmusokkal átitatott hangulata…
A tempó picit lassul a „Szellemlovasok” alatt, cserébe viszont roppant fogós nótát kapunk, tipikusnak nevezhető NWOBHM-gitárszólóval. Kate remekül érzi, hogy miből, hol, mennyit kell adagolnia hangjából a megfelelő hatás eléréséhez.
A kislemezen is kijött Hell on Wheels még az előzőnél is málházósabb, igazi koncerthimnusz. Nálam egyértelműen korabeli Saxon-íze van ennek a szerzeménynek.
Negyedikként a dobos művésznevét (is) magában rejtő gyorsulás, az Anvill zakatol. Mely’ másik csapat juthatna eszünkbe erről, ha nem a kanadai favágók társasága, az Anvil? Mind címében, mind zeneileg (értsd: riffek, tempó, hangulat) Lips-ék munkássága elevenedik meg a kellőképpen széles zenei spektrummal rendelkező hallgató számára.
Ahogy pedig véget ér belga dobosunk kalapálása a szám végén, ugyanúgy folytatódik a szólógitáros álnevét (is) viselő, Demon című tételben. Nagyszerűen, mégis valamelyest változatosan ismétlik önmagukat zeneileg.
Ha az LP birtokosai vagyunk, máris fordíthatjuk a lemezt. B oldalunk a másik kislemez-slágerrel, a Hooked on Metal erőteljes, középtempóban fogant dallamaival hallgattatja magát.
Ezt követően egy szinte power-lírainak mondható kezdés után fél perc erejéig ránk köszön a jó öreg Judas Priest, méghozzá a Victim of Changes leállós/lebegős középső részének képében. Annyira arcátlan a hasonlóság, hogy bizony pirulhatnának csigaevő barátaink, ha… Ha a Woman at Last nem egy kiváló, teljesen más témára és ütemre váltana, majd a gitárszólónál ötödik sebességbe kapcsolva gyalulná végig dobhártyáinkat! Szuper nóta!
A Five Days Hell nyitányát véleményem szerint a Maiden Run to the Hills-ének újrahasznosítása ihlette, de ezen a fenti áthallások fényében már meg sem lepődik a brit (és kanadai) fémzene kortárs műveiben jártas rajongó. Mindenesetre a kínos nyúlást követően egy újabb frankó témát kerekítenek. Ebben a nótában a basszus mutatja meg magát üresben, míg máshol, mint például az Anvill címűben, vagy éppen a Heaven’s Devils-ben a dobok tesznek ugyanígy.
A „Menny ördögei” meglepő módon egy rövid, zongorás intróval altat, majd a semmiből hirtelen elkapja a zenekart a sebességláz. Ezt sem ússzuk meg a Paul Di’Anno nevével fémjelzett Iron Maiden Remember Tomorrow-jának jellegzetes témája nélkül, azon a ponton, ahol a szám nyugodtabb hangvételt vesz. Mindezek ellenére nagyon jól formálják a saját képükre brit zenei műveltségüket.
Utolsóként – a korszak tematikájának megfelelően – a Sátán eljövetelét énekli meg Belgium harcos leányzója. Az alapriff a megtévesztésig korai Destruction, viszont kivételesen elmondhatjuk, hogy a germán thrasherek ekkor már léteztek ugyan, viszont még az első demójuk sem készült el. Persze szőrös szívvel megjegyezhetjük, hogy a korai Destruction alapvetően a Motörhead egyik-másik témáját gondolta tovább, de tekintsünk el nagyvonalúan ettől. 🙂
Egy biztos: minden plágiumgyanús mozzanata ellenére az Acid 1983-ban egy zseniális albumot tett le az asztalra! Aki Lemmyék zenéjén túl is kíváncsi az európai speed/thrash kezdeteire, és/vagy kedveli a brit heavy metal új hullámát, bátran ismerkedjen meg a belgák rendkívül jól sikerült debütjével!
Leave a Reply