Vajon ki mit tud a vanádiumról? Kémiai tanulmányainkból talán dereng valamiféle periódusos rendszer – a szemfülesebbek Mengyelejev nevét is hozzá tudják kapcsolni –, amelyben ez az igen kemény, 1910 Celsius fokon olvadó, ezüstfehér színű fém a 23-as rendszámot viseli. Vegyjele megegyezik a győzelem (victoria) jelével. Csak érdekességképpen: a nyelvújítás korában a „szineny” nevet adták neki elődeink, mivel vegyületei nagyon változatos színeket vesznek fel. Innen ered a két svéd felfedezője, Sefström és Berzelius által ráaggatott titulus is, ugyanis a germán mitológia gyönyörű színekben pompázó szépségistennője, Freya beceneve után nevezték el, ami nem más, mint Vanadis.
E kis kémiatörténeti összefoglaló után jobban érthető, miért lett az 1979-ben, Milánóban alakult csapat neve Vanadium. Bizony, a szépséges Itáliában a Rhapsody előtt is volt már élet a rockerek számára. 🙂 Bár a zenekar heavy metal muzsikát játszó csapatként határozza meg önmagát, első lemezük, az 1982-ben megjelent Metal Rock inkább a veretes hard rock felé hajlik, heavy metal elemeket is felvonultatva a zenében. A szövegek egyértelműen „metálosak”, a billentyűk használata leginkább a Rainbow – s ezáltal némileg a Deep Purple – hatásait mutatja. Pino Scotto énekes hangja kellően karcos, teljesen megfelel a műfaji követelményeknek. Sajnos sok olasz csapat a vérszegény vagy férfiatlan éneken vérzik el nálam, de a Vanadium szerencsére megfelelő embert tudhat a mikrofon mögött.
Az anyag mindössze 29 perces, cserébe viszont korrekt zenét kapunk. Talán egyedül a Heavy Metal című szerzemény lóg ki a sorból, amit egy picit töltelékszagúnak érzek, bár lehet, hogy csak a többi dal ismeretében tűnik haloványabbnak. A tempós We Want Live with Rock ’n’ Roll riffje a kor és a dalcím szellemében fogant, Ruggero Zanolini jól eltalált billentyűharmóniái erősítenek rá a Stefano „Steve” Tessarin által írt gitártémákra. Azért fogalmazok egy kissé ködösen, mert Tessarin pont a lemezfelvétel hónapjaiban egy rövid időre elhagyta a zenekart, így a debütön nem ő, hanem Claudio Asquini játszik. Tessarin még az album megjelenésének évében visszatért, és onnantól egészen a zenekar feloszlásáig kitartott.
Az I Never Lost Control-ban Hammond-orgona tompítja az amúgy erősen jelen lévő metál-feelinget, a kiváló gitárszólóra a bakancsos Eddára emlékeztető orgonaszóló érkezik. Rendkívüli hangulata van a taljánok zenéjének, az olyan gyorsabb szerzemények, mint a Make Me Feel Better, az On Fire vagy a Running on the Road is a metal felé hajlanak, beépítve magukba a hetvenes évek hard rockjának erényeit. Albumzáróként mi mást is kaphatnánk, mint egy gyönyörű, érzelem-gazdag balladát, amely nem mellőz egy begyorsulós részt sem a gitárszólónál.
A fiatalabbak számára egy kissé porosnak hathat a banda, de ifjúságom idején, még a nyolcvanas évek elején bizony nagyot szólt! Ezért is örülök, hogy néhány éve sikerült beszereznem CD-n, mivel az ősrégi kazettás felvétel már az enyészeté lett. Sajnos annak idején nem volt pénzem megvenni a hanglemezt, egy osztálytársam szerezte be, de miután átvehettem kazira, hamarosan el is adta. Régóta gondolok arra, bárcsak megvettem volna tőle! Olyan hangulata van, amely egyből visszahozza a kamaszkoromat. Ezt a nosztalgikus érzést a korosztályom nagyon jól ismeri, a nálunk idősebbekről nem is beszélve. Mindenesetre a fiatalabbak is tehetnek egy próbát az albummal, ha kedvelik az ismertetőben felmerült zenekarneveket nyersebb énekhanggal, fémesebb gitármuzsikával fűszerezve.
Leave a Reply