Életemben egyszer jelentettek fel csendháborításért, akkor ez az album bömbölt nálam egy háromnaposra nyúlt házibuli második éjszakáján. HEHE!!
Az amcsi Terror 2002-ben alakult Los Angelesben, hogy izzadságszagtól bűzlő, betontörő HC-nótákkal riogassa a napfényes város lakosságát. 2003-ban ki is jöttek egy 9 nótás EP-vel, ami engem még nem nagyon csapott a földhöz, de érezhető volt, hogy azért van kraft a csapatban. Aztán 2004-ben megjelent a One with the Underdogs, ami akkora öklöst nyomott a pofámba, hogy rögtön vízszintes helyzetet felvéve gyönyörködhettem a padlószőnyeg mintázatában. A Scott Vogel (ex-Despair, ex-Slugfest, ex-Buried Alive) énekes vezényelte banda olyan erőszakos és fékevesztett energiával tolja le a 13 szerzeményt, hogy a hallgató a lemez végéhez érve úgy érzi magát, mintha lenyomott volna egy 13 menetes bokszmeccset egy gőzmozdonnyal.
A recept a legtöbb tételnél ugyanaz: indítanak egy, a légkalapács hangjával rokoni kapcsolatban álló riffel, amit természetesen egy veszett gyors tempójú fültisztítás követ, aztán a dal közepén jön egy hirtelen váltással elkövetett, lassabb iramú velőszakos testi sértés, ami gyakran kényszeríti a meglepett hallgatót néhány szobakarate-gyakorlat elvégzésére, vagy egy hirtelen ötlettől vezérelt mosh-olás végrehajtására. Persze vannak olyan nóták is, amelyek végig közepes sebességgel fröcskölik széjjel a bennük felgyülemlett mérget, de még így is van elegendő erő bennük ahhoz, hogy a fejemre borítsanak jó pár talicska betontörmeléket. A két gitár megállás nélkül nyomja a remekbe szabott izomfejlesztő témákat, miközben a basszusgitár sunyi módon cukkolja őket a háttérből. Ez kérem, kimeríti a hangszerekkel elkövetett csoportos garázdaság bűntettét.
A lemezen olyan ismert arcok vendégszerepelnek, mint Jamey Jasta a Hatebreed-ből, Freddy Crician a Madball-ból, vagy Lord Ezac a Skarhead-ből. Amit pedig Scott Vogel művel a mikrofonnál, az fülbéli örömökkel halmoz el mindenkit, aki imádja a parasztvérű, dühös hardcore-t. A csávó úgy üvölt végig, hogy nem egyszer kukkantok be a hangfalak mögé, hogy nem onnan ordibál-e a fószer kifelé. Aki képes ezt a 33 percet nyugodtan ülve végighallgatni, annak semmi keresnivalója nincs egy indulatkezelő tréningen, ugyanis tökéletes önuralma van. Mondanom sem kell, hogy az album úgy megdörren, mint az állat. Csutkára csavarva még az üvegtáblák is kiugrálnak az ablakkeretből. Hát csoda, hogy feljelentettek a szomszédok? HEHEHE!!!
Mivel a csapat mindig is két gitárost állított csatasorba, élőben is képesek hozni azt a súlyos hangulatot, amit csak egy bivalycsorda által rendezett csoportos orgián lehet átélni. Többször is felléptek már Magyarországon, és nekem is nemegyszer volt már szerencsém látni őket. 2006 januárjában a Süss Fel Nap klubban szinte szétrombolták a színpadot, nekem pedig levésték a fejemet. Hatalmas élmény volt!!! A Terror felállása elég változó volt az idők folyamán. Sok tagcserén esett már át, de Scott Vogel fáradhatatlanul életben tartja a csapatot, ami igencsak dicséretre méltó.
A One with the Underdogs után két évvel jött a második lemez, az Always the Hard Way, ami szintén megérne egy misét, mert képesek voltak arra, hogy megfejeljék ezt a brutalitást. Az az album úgy gázol le mindent, hogy nem marad utána semmi! Talán majd egyszer arról is elgagyogok néhány mondatot. Sajnos a 2008-ban kidobott harmadik lemezük nekem már nem adott akkora maflást, mint amit vártam, de persze ez csak az én véleményem. 2018-ban a hetedik albumukkal jelentkeztek, de én jó ideje már nem fordítok rájuk akkora figyelmet, mint régebben. Nehéz is ebben a dömpingben, ami mostanság van. Viszont a One with the Underdogs rendszeresen pörög nálam, mert egy remekül összerakott hardcore-dühkitörés, ami mindig feltolja bennem az adrenalint. Csak a hangerővel kell csínján bánni, nehogy megint feljelentés legyen a Terrorgazmusból! HEHEHE!!!
Leave a Reply