Sepultura: Quadra (2020)

Coly-val mindig előre egyeztetek, hogy mi lesz a soron következő írásom; általában chat-en beszéljük meg az aktuális cikkem témáját, és amikor közöltem vele, hogy az új Sepultura esélyesnek mutatkozik arra, hogy pár sorban bemutassam a brazil banda legfrissebb anyagát, rögtön óva intett attól, hogy elolvassak bármit is valamelyik másik fórumon a nagylemezről, mert befolyással lehet rám. Én erre azt válaszoltam, hogy már késő, több cikk átrágásán is túl vagyok, de megnyugtattam a főszerkesztő urat, hogy egészen biztosan nem visz semmilyen irányba az adott kritika. 🙂

Persze, valamennyire hat az emberre egy-egy vélemény, rám most csak annyira, hogy elégedetten bólintottam, hogy nemcsak nekem tetszik a Sepultura tizenötödik albuma, hanem másoknak is, sőt, igazából csak jót olvastam a Quadra-ról, és így még jobban megerősített a hitemben az, hogy ez egy kiváló anyag, nem én vagyok elfogult. Akár lehetnék az is, de nem, mert néhány Sepu-album úgy átment rajtam, mint kés a vajon, és sosem voltam elvakult fanatikusa az együttesnek. Vannak korongok, amelyeket imádok, de vannak olyanok is, amelyeket elő sem veszek, ám azokat sem tartom fércműnek.

Sajnálatos, hogy a Sepultura körül a mai napig nem csitul a vihar, egyrészt a vaskalapos ős-fanatikusok miatt, másrészt Gloria Cavalera miatt sem. Nem szeretnék nagyon belemenni a részletekbe, de muszáj megvédenem a mostani Sepultura-t, mert számomra óriási pozitívum, hogy Andreas Kisser-t és Paolo Jr.-t hidegen hagyják a negatív megjegyzések, a zenekar megy tovább az úton, és csak a zenére koncentrálnak. Nekem kissé már unalmas, hogy a tábor egy része folyamatosan a Cavalera-tesókat sírja vissza (főleg Max-ot), Derrick Green-t pedig lefitymálják, és magát a zenekart sem tartják Sepultura-nak, azaz hitelesnek. Sokadszor ismétlem: Max önszántából lépett ki (dehogy, de erről mindjárt), majd rá tíz évre Iggor is a saját lábán távozott, így a két eredeti tagot pótolnia kellett a kvartettnek, akik továbbra is zenélni akartak. Mit kellett volna tenniük Andreas-éknak? Odaadni Max-nak a nevet, hogy tessék, te és az öcséd vagytok a Sepultura? Hát nem. Gloria pedig jobb, ha most már végre csöndben marad, mert belőle kezd nagyon elegem lenni. Egészen biztos vagyok abban, hogy erősen sáros Max többiektől való elhidegülésében, ami végül a kilépéséhez vezetett, de még mostanság is belerúg Paolo-ékba, és megpróbálja lejáratni az együttest, főleg Derrick-et.

Innentől hagyjuk a körítést, és nézzük meg, milyen is az új Sepultura album! Mert inkább ezzel érdemes foglalkozni, nem a háttértörténésekkel. Jól kidühöngtem magam, most már higgadt vagyok, és innentől a zenéé a főszerep, mert az simán megérdemli, hogy arról beszéljek. Azért azt gyorsan hozzátenném, hogy aki Max kiválása után nem kedveli a brazil együttest, most sem fog Beneath the Remains-t, Arise-t kapni, de még Roots-ot sem, így őket most sem érdemes győzködni. Aki viszont értékeli a későbbi korszak műveit, főleg a Machine Messiah-t, annak az új Sepu is erősen ajánlott.

Jó párszor meghallgattam az új albumot, és még mindig izgalmasnak találom, a dalokat jobban megfigyelve folyamatosan fedezek fel finomságokat, amelyek nagymértékben hozzájárulnak a lemez nívósságához. Megijedni nem kell, továbbra is szigorú talpalávalót adagol a brazil banda, a nóták túlnyomó részében a zúzós gitár és a gyors tempó dominál, de időnként felbukkannak más stílusjegyek, már-már progresszívnak mondható elemek is. A thrash, a groove metal és a hardcore továbbra is főszerepben van, de mint mondottam, rengeteg egyéb zenei motívum is beépült a repertoárba. A Means to an End-ben doom-os témák is felütik fejüket, viszont a Last Time kifejezetten gyors és agresszív, a fura kórus-betét és a lassabb rész ellenére is. Itt csak egy kis pihenőt hagytak a fiúk, hogy ne legyen egysíkú a szám, amúgy kiváló falbontáshoz (ott is kell néha pihenni, hehe).

A Sepultura-val kapcsolatban már régóta nem lepődünk meg, amikor „brazilos, dzsungeles” zenei betétek kúsznak be, és így van ez a Capital Enslavement elején is, ahol törzsi dob vezeti fel a nótát. Utána már a szokványos kerékvágásban haladunk, de ezek a változatosságok mind-mind emelik a színvonalat. Bevallom, az Ali című dal nem annyira tetszik, nekem kicsit unalmas, ebben Derrick dallamosabban is énekel, de azért nagy gond itt sincs, előjönnek váltások, kiállások, sőt egy pici effektezés is, ami megint csak előnyére válik a nótának. A Raging Void-ban is előveszi Green a „melodikus énjét”, de nem kell félni, ez gyorsan lecseng, a lényeg itt is a horzsoló éneken van.

Számomra a legizgalmasabb tétel a Guardians of Earth, ami templomi háttér-kórust is felvonultat, de ami utána jön, az zeneileg elsőrangú. Nem gyors a dal, de húzós, és súlya van, Derrick pedig itt is kitesz magáért. Üvölt, ha kell, de visszafogottabb módban is nagyszerűen adagolja az énektémákat. Megint csak érdekes a The Pentagram, amelyben egészen kiváló a dob (Eloy Casagrande abszolút beleillik a bandába, egy rossz szót sem lehet mondani róla), és Kisser is ritka jó témákat penget. Ének nincs, ez itt egy instrumentális örömzenélés. Ebből van még egy, a főcímdal, de az csak 47 másodpercben egy kis akusztikus ujjgyakorlat Andreas részéről, ami egyébként egy nagyon hangulatos kis darab. Az Autem-et is nagyon megkedveltem, a markáns hardcore-jegyek mellett óriási szólók és dallamos refrén színesíti a palettát.

Az Agony of Defeat-ről elsőre azt gondoltam, hogy egy feldolgozás, annyira nem tipikus Sepultura a vonósokkal, kórusokkal, dallamos énekkel és vontatott tempójával, de idővel rájöttem, hogy már ez is simán passzol a brazilok jelenlegi arculatához, és ez lett az egyik favoritom a lemezről. A záró, Fear, Pain, Chaos, Suffering még annyira sem erre a zenekarra jellemző a női ének miatt (Emmily Barreto a hölgy neve), de ezt a békát is lazán lenyelem, mert jó a nóta.

Hát, én így állok a jelenlegi Sepultura-hoz, nem sírom vissza egyik Cavalera tesót sem, ez a zenekar most így jó, ahogy van, mert kitűnően működik a gépezet. Az első számról (Isolation) még nem nyilatkoztam, de minden jó, ha a vége jó (vagyis az eleje), ez a dal megadja az alaphangot a lemezhez, ezzel sincs semmi gond, jó kis zúzdával indítanak a fiúk. A pontszámon sokáig gondolkoztam, végül egy erős négyest lőttem be, de nemrég olvastam egy interjút, amiben Andreas beszélt az albumról, valamint a dalok üzenetét egy picit kivesézte, és ez további pluszt jelentett, mert remek a koncepció (a quadra, mint négyes szám, ami központi szerepet tölt be, mert erre épül a lemez szerkezete és a szövegeket is ez inspirálta), így az utolsó utáni pillanatban egy felet felfelé kúszott a végeredmény.

 

A cikk szerzője: Zozzie 329 további cikk
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari vállalatnál tudományos segédmunkatárs.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*