Úgy vélem, hogy a metalon belül vannak, úgymond, kiszámítható stílusok. Ez az én olvasatomban annyit jelent, hogy adott egy viszonylag szűkre szabott keret, határ, amely mögül a zenészek egy percre sem lépnek ki, tiszteletben tartják a lefektetett alapokat, ismérveket. Számomra ilyen az industrial, a sludge, a funeral, a stoner, a post és a folk metal. Persze előfordul(hat), hogy a fentebb említett kategóriákat képviselő bandák között vannak különbségek, de alapvetően nem nagyon élnek a változatosság adta lehetőségek eszköztárával. (Ezt a megállapításomat természetesen kétségbe lehet vonni.)
Ennek a bostoni zenekarnak a kiadványára első körben a csodaszép borító hívta fel a figyelmemet. Annyi kell tudni róluk, hogy a zenekart 2014-ben Liz „Doom” Walshak (ex-Rozamov) és Mike Blasi (ex-Rhino King) gitárosok, Stephen LoVerme (ex-Olde Growth) basszusgitáros/énekes, valamint Andrew Muro dobos/billentyűs alapította. Hozzáteszem gyorsan, hogy a város színtere sohasem tartozott a legmeghatározóbb, „legfelkapottabb” szcénák közé, bár az Isis, az Unearth, a Revocation vagy az Only Living Witness neve ismerősen csenghet néhány rajongó fülében. A Sea működésének hat éve alatt egy EP-t (Sea – 2014), valamint két, a Weedwolf-fal (2016) és a KYOTY-val (2017) közös megosztott kiadványt tudhat magáénak, ebből adódóan az Impermanence a bemutatkozó nagylemezük.
A sludge/atmoszférikus doom/post metal címke egy az egyben körülírja muzsikájukat, mi több, ez a csapat nem ragaszkodik tűzzel-vassal a panelekhez, megpróbálnak némi egyéni ízt, extrát adni zenéjéhez. A 43 percben előadott öt nótában adott a melankolikus, enyhén depresszív hangulat, a hosszú dalfolyamok; a fentebb vázolt címkék összes jellemzője felbukkan, mégsem válik unalmassá az anyag. Már csak azért sem, mert a torzított, súlyos riffeket, basszusgitár-futamokat kiváló dallamokkal, elszállós betétekkel ellenpontozzák, ahogy arra lemezt záró 13 és fél perces is Dust kitűnő példaként szolgál. Ehhez még hozzájön az is, hogy Stephen LoVerne a sludge-os üvöltést fájdalommal átitatott hanggal, valamint itt-ott szép melódiákkal kombinálja, tehát a monotónia, az egydimenziósság, mint olyan, kizárva.
Úgy gondolom, érdekesség, és a változatosságra való törekvésüket az is aláhúzza, hogy a már említett Dust-ban, a Penumbra-ban, illetve az Ashes-ben gyors, black metalos tekerések is felbukkannak. Stephen: „Úgy gondolom, sok szempontból kifejező számunkra ez a lemez. Ez az első albumunk, és úgy érezzük, nagy lépést tettünk előre a dalszerzés és a hangzás terén. Ez az utolsó anyagunk Andrew Muro-val, és zenei kollaborációnk kezdete a jelenlegi taggal, Keith Gentile-lel, aki egyben a zenei rendező is volt. Amikor az összes nótát együtt hallgattuk, láttuk az összefüggést, hogy az anyag a bánatról, a gyászról, valaminek az elvesztéséről, ugyanakkor a megújulásról is szól. Ez egy rábólintás a halál és az élet körforgására, a társas kapcsolatok fontosságára és helyünkre a világban, amelyet magunknak teremtünk, és a nagyobb világra, amelyben élünk.”
Lazulás gyanánt egy instrumentális darabot, az Ascend-et tették fel a lemezre. Ahogy Stephen említette, az anyagot már az új ütős közreműködésével rögzítették. A Labyrinth audio stúdióban elkészített album vaskosan, súlyosan, ugyanakkor itt-ott szellősen szól, kiválóan reprezentálva a végeredményt.
Kellemes, pozitív felfedezés számomra a Sea alkotása, gyakran kerül elő nálam meghallgatás céljából. Amennyiben a kritikában leírt, olvasott „skatulyák” híve vagy, feltétlenül adj egy esélyt ennek a lemeznek. Akár még listás is lehet év végén, mindenesetre előjegyeztem magamnak.
Válasz írása