Nagyjából ’85-re/’86-ra járatódott csúcsra a thrash metal, ezekben az időkben születtek meg a műfajt meghatározó, alapvető klasszikusok. Miután ezek a kiadványok inspirálóan hatottak fiatal muzsikusokra, ez magával vonta azt, hogy további thrash metal csapatok alakultak szerte a nagyvilágban. A bökkenő csak az volt, hogy ezeknek az „újonnan érkezetteknek” valami extrát kellett hozzátenniük a stílushoz, „kapaszkodniuk kellett” az életben maradásért.
Letétettek az alapok, a műfaji stílusjegyek, keretek. Az immáron másod(sőt, harmad)generációs csapatoknak fel volt adva a lecke, ugyanis a Peace Sells…But Who’s Buying?-gal, a Doomsday for the Deceiver-rel, a Darkness Descends-szel, a Reign in Blood-dal, a Game Over-rel, a Torment by Fire-ral, a Malicious Intent-tel, a Pleasure to Kill-lel, az Eternal Devastation-nel stb. kellett versenyre kelniük, de a kitartók nem adták fel, „megpróbálták a lehetetlent”. Ez ugyanúgy igaz volt Európára, mint a tengerentúlra, legyen szó olyan alkotásokról, mint a Possessed by Fire, a Riders of Doom, vagy a The Force.
Amennyiben az öreg kontinensre, azon belül is Németországra fókuszálunk, azt a konzekvenciát vonhatjuk le, hogy germán földön nem volt hiány thrash-utánpótlásban, elképesztő méreteket öltött ez a zenei irányvonal. Megkockáztatom, hogy a ’80-as évek második felében az európai thrash piacot a német bandák uralták, a többi országhoz képest minimum 80 százalékban képviseltették magukat.
Az 1985-ben, Brémában alakult Rumble Militia („a brémai muzsikusok”) is a másodvonalas thrash színtér egyik képviselője, és úgy gondolom, hogy a – a kicsivel később, esetleg ugyanakkor létrejött honfi- és pályatársaival egyetemben (Erosion, Accu§er, Assorted Heap stb.) – a „futottak még” kategóriájába tartozik. A formációt Halkan „Hacki” Onuk gitáros, Efstathios „Staffi” Agoropoulos gitáros/énekes, Klomman basszusgitáros és Olli dobos hozta létre, akik így, ebben a felállásban három hangzóanyagot rögzítettek, illetve jelentettek meg: a Treason demót (1986), a Fuck Off Commercial albumot (1987), valamint az En Nombre del Ley EP-t (1988). Köztudott (volt) róluk, hogy egy kőkeményen politizáló banda voltak, a kezdetektől egyértelműen síkra szálltak a jobboldali gondolkodásmód, a kommersz, a zeneipar kiárusítása ellen. Tették ez már csak azért is, mert soraikban egy török és egy görög zenész volt.
1990 februárjában látott napvilágot második korongjuk, a brémai Sound Service-ben felvett, kevert és a csapat által producelt They Give You the Blessing, ami karrierjük toronymagasan legjobb alkotása. A tagságot illetően egy változás történt: Klomman helyére Tom Nendza érkezett. Szinte zongorázható az album és az ezt megelőző kiadványok közötti különbség, a bárdolatlan, fésületlen punk/hc hatásokra alapuló megközelítést egy érettebb, felnőttebb szemlélet vette át. Mind a hangszerelést, mind a sound-ot illetően egyértelműen szintet léptek; érettebb, változatosabb, letisztultabb lett a They Give You the Blessing elődeinél.
Lassan, alattomosan kezdődik a lemez a The Church Cries-zal, amelyet követően a berobbanó intenzív riffelés az angol Virust, illetve a Nuclear Assault-ot idézi, egyben reprezentálja a fentebb összefoglaltakat. Staffi hangja, előadása erőteljesen hajaz Henry Heston-éra, már csak ezért is állja meg a helyét a Virussal való összehasonlítás, illetve azért, mert a britekhez hasonlóan a Rumble Militia is rengeteget fejlődött első lemeze óta. Önmagukhoz képest kifejezetten komplex szerzeményeket tettek fel a korongra, ahogy azt a No Nazis (motívumai a D.R.I. Five Year Plan-jét idézik), a Voivod-os The Return of the Commercial Bastards, a The Earth Is Turning Red, a Genocide, valamint a Mirror of Fortune is alátámasztják. Természetesen nem tagadták meg zenei múltjukat, gyökereiket, nevezetesen a hc/punk hatásokat sem, ezekre jó példa a dallamokkal átitatott No Promises to No-One, a másfél percet el nem érő gyalu A.M.F. (Arbeit Macht Frei), és a Can’t Understand.
Mindenképpen az album legmeglepőbb pillanata a lírai Is This the Reason?, ami akár kakukktojásként is felfogható, de abszolút beleillik az anyagba. Ahogy az a számcímekből is kiderül, koncepciójukat, mondanivalójukat nem rejtik véka alá, mindenki kap hideget, meleget; keményen, konkrétan, „odamondósan” közlik véleményüket a hallgatósággal.
Diszkográfiájukat ezek után 1991-ben egy-egy EP-vel (Destroy Fascism), válogatással (szintén Destroy Fascism), lemezzel (Stop Violence and Madness), 1992-ben egy videóval (Tattoed & Loud), 1993-ban újra egy EP-vel (Wieviel Hass wollt ihr noch? – a cím önmagáért beszél), valamint 1994-ben a Hate Me albummal gazdagították, majd végső búcsújukat a Decade of Chaos and Destruction válogatás (1998) jelentette. (Mellékszál: a Wieviel Hass wollt ihr noch? EP-t a címadó dal megjelentetésének betiltása miatt nem terjesztették Németországban, amire a banda a Hate Me-vel reagált.)
A Rumble Militia – 20 év kihagyás után – 2014. október 11-én adta első koncertjét szülővárosukban, Brémában. Azóta egy új felállással további bulik következtek, mint például 2015-ben Izmirben, 2017-ben Athénban, Santiago de Chile-ben, Isztambulban és 2018-ban Thesszalonikiben. Jelenleg egy új albumot, a Set the World on Fire-t játszották fel (2020), és egy 35 éves jubileumi show-t készítenek elő. Aztán meglátjuk, mit hoz a jövő.
Leave a Reply