Power Theory: Force of Will (2019)

Régóta vártam az új Power Theory albumot, amely immár a negyedik a sorban. Még 2016 szeptemberében, a Rock On! Fest-en sikerült elcsípnem a pennsylvaniai bandát élőben, ahol tökéletesen meggyőztek róla, hogy igazán profi muzsikusok. A zenekarvezető Robert „BB” Ballinger gitáros nagyszerű társakat talált maga mellé. Veress Márton dobolt akkoriban az együttesben, valamint beugróként Lovrek Krisztián nyűtte a másik hathúrost. Ma már egyikük sem szerepel a csapatban, viszont 2007-2011 között egy bizonyos Steve Sabo dobolt itt, akinek játéka a 2009-ben megjelent, Metal Forever című EP-n is hallható. Bob barátunk tehát időnként magyar gyökerű zenészeket talál maga mellé, amit személy szerint nagyra értékelek. Gondolatban ki is kiáltottam őt tiszteletbeli magyarnak. 🙂

Ittjártukkor még Jeff Rose volt a frontember, aki 2018-ban a Legion-be távozott, így őt Jim Rutherford váltotta a mikrofonnál, Alan D’Angelo basszer pedig már legalább öt éve stabil tagja a felállásnak. Alan igazi metal-arc, nem csupán remek a hangszerén, de fazonilag is tökéletesen illik ebbe a US-Power zenekarba. Bob társa a másik gitáros posztján Carlos Alvarez, aki 2017-ben csatlakozott a többiekhez, és egyben az anyag producere is volt, méghozzá kiváló munkát végezve! A doboknál jelenleg Johnny Sasso püföli a cájgot. Játéka precíz és élvezetes, hallhatóan jól beilleszkedett az elmúlt viszonylag rövid idő alatt.

Személy szerint örülök, hogy stabilan a német Pure Steel Records gondozásában jönnek ki a lemezeik, mert így viszonylag egyszerűen beszerezhetők idehaza. Az 57 percet számláló zenei részt teljes mértékben a két gitáros, a dalszövegeket és az énekmelódiákat pedig a teljes tagság jegyzi.

A Morior Invictus egy alig másfél perces bevezető. Ahogy harangkondításokkal színezve kibontakozik, szépen vezeti fel a lendületes címadót, a Force of Will-t. A szigorú zenei alapra beköszön Rutherford, aki kitűnően pótolja egy leheletnyivel magasabb hangfekvésben éneklő elődjét. Mint eddig minden alkalommal, most is sikerült emlékezetes dallamokat írniuk. A színvonal már a kezdetektől magas, nem érzek töltelékszagú nótákat a korongon. Párhuzamként valahogy az utóbbi évek Vicious Rumors-a ugrik be, stílusilag közel állnak barátaink Geoff Thorpe együttesének zenei világához.

Bob Ballinger a Rock On! Fest-en (a szerző felvétele)

Tempós szerzemények sorjáznak egymás után, ilyen a harmadik Draugr is, vagy az azt követő If Forever Ends Today, amely ugyan súlyos középtempóban indul, viszont hamarosan begyorsul. A Mountain of Death markáns muzsikája sem mellőzi a kitűnő dallamokat, a refrénnél itt is magasabb fokozatba váltanak a srácok, hogy aztán a váltott gitárszólós résznél ismét visszatérjenek a középtempóhoz. A zseniális gitárharmóniák, amelyekkel a szólórészt zárják, számomra valamilyen úton-módon a cári Oroszország hangulatát hozzák el. Az epikus, bő hétperces Albion már power-lírai húrokat penget, kiválóan érezve, mikor kell besúlyosodni. Témaválasztása egy misztikus korba repít bennünket, Albion ugyanis a brit szigetek alternatív elnevezése. A középkori tájban felsejlő napnyugta képét finom dallamokkal szemléltetik, hogy aztán a mitikus óriásokkal harcoló lovagok csatáját kőkeményen bebetonozzák a fülünkbe. Amikor pedig a szigetek partvidékén álló fehér szikláknál az utolsó óriás is kileheli a lelkét, megnyugvást hozó akusztikus befejezés vezeti le a történetet.

Alan D’Angelo, szintén saját képen, a Rock On! Fest-ről

A Th13teen a viking sagák világába kalauzol, hatalmas, monumentális témákkal operálva. A Spitting Fire ismét egy gyors tekerés, nem kisebb vendéggel, mint a germán Iron Savior Piet Sielck-je. Ennek megfelelően ez a nóta egy Savior-lemezen is simán elférne. 🙂 Az „Esőhozó” (Bringer of Rain) a Jag Panzer epikusabb pillanatait megidézve indul, és a súlyosabb középrész után úgy is fejeződik be. A Path of Glory rendesen odavág, míg a Shadow of Man málházása jól ellenpontozza azt. Címe alapján az albumzáró The Hill I Die On akár egy Manowar-os menetelés is lehetne… Itt is nagy ívű szerzeményről van szó: változatos, fokozatosan kibontakozó muzsika, zseniális riffek, trappolós alapok, bombasztikus refrén, ahol még a Bruce Dickinson-t elénk vetítő óóó-zós rész is remekül passzol az összképbe. A vége felé belassuló tétel a lemezt nyitó intró után visszatérő harangkondításokkal egyszerre hozza elő a korai Maiden és Iced Earth hangulatát.

Az első egy-két hallgatás során alapvetően annyi jött át, hogy ez megint egy korrekt album lett, ám ahogy többször pörgettem, lassan magába szippantott. Kompromisszumoktól mentes, érett fémzene található rajta, amelyet az igényes zenei utazásra vágyók semmiképpen ne hagyjanak ki!

A cikk szerzője: John Quail 40 további cikk
Ifjúkora óta a hard rock és a heavy metal műfaj megszállottja, de időnként szívesen hallgat reneszánsz zenét vagy akár templomi gregorián énekeket is. A történelem, ezen belül elsősorban a magyar középkor kedvelője.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*