Mondhatom gúnyosan, a legjobbkor jött ki a My Dying Bride új albuma. Azt hiszem, nem fogalmazok meg semmi újat a koronavírus-járvánnyal kapcsolatban: elég sötét a helyzet. Tudom, sokaknak már a könyökén jönnek ki az ezzel kapcsolatos hírek (nekem is), és amikor ezeket a sorokat gépelem, itthon még egyelőre nem katasztrofális a helyzet (csak aggasztó), de szerte a világon óriási a pánik. Na, ehhez az apokaliptikus hangulathoz tökéletes aláfestés a The Ghost of Orion. Pedig nem is annyira gyászos, mint a korábbi egy-két ’Bride-mű… De azért csak klappol a mostani lelkiállapotomhoz, amit a rohadék vírus előidézett.
Colynak szoktam emlegetni, hogy ha nem vagyok jó passzban, sok a magánéleti, munkahelyi, egyéb problémám, elég nehezen megy a cikkírás, igencsak meg kell erőltetnem magam, hogy leüljek a gép elé. Az új My Dying Bride album is már egy ideje pörgött a lejátszómban, de nem akart jönni az ihlet, nem volt semmi kedvem nekiállni a lemezismertetőnek. Néhány nap után jutottam el odáig, hogy elkezdjem az új My Dying Bride kritikájának megírását, mert annyira kikészültem a világban zajló eseményektől, hogy ettől jött meg a szándék. Furcsa egy helyzet.
Az angol együttes mindenképpen unikumnak számít a heavy metal színterén. Azt hiszem, nem mondok meglepőt azzal, ha kijelentem: stílusteremtő bandáról beszélünk. A death/doom megszületésénél bábáskodtak, és igaz, hogy a korai albumaikhoz képest idővel egy picit finomodtak, ám ők sohasem tértek le az eredeti útról, mint mondjuk az Anathema vagy a Tiamat. Zenéjüket nevezik bánat metalnak is, ami a depresszív, reményvesztett atmoszférának köszönhető (mily meglepő). Ez a zenekar sosem játszott vidám muzsikát, mindig az élet sötét/misztikus oldalát jelenítette meg dalaival.
Én mindig is nagyra tartottam a My Dying Bride munkásságát, még ha nem is minden albumuk győzött meg maradéktalanul, de például az előző korongot, a 2015-ben megjelent Feel the Misery-t kifejezetten erősnek tartom, a főcímdalt pedig egyenesen az egyik kedvenc MDB-nótámnak, annyira bejött. Mondhatjuk, az élet bőven produkál annyi eseményt, hogy legyen honnan merítenie a zenekarnak, mert a nagylemez megjelenése után nem sokkal rákot diagnosztizáltak Aaron Stainthorpe énekes kislányánál. Hát, azt hiszem, ennél rosszabb esemény nem is létezhet a világon, de szerencsére meggyógyult Aaron kislánya, és emiatt is kellett várni öt évet az új albumra. Persze, mozgás is volt, ami szintén hátráltatta a munkát – és komorságra adott okot –: a 2014-ben visszatérő alapító tag, Calvin Robertshaw kiszállt, majd őt követte Shaun Taylor-Steels dobos. Az új albumon Neil Blanchett penget, és Jeff Singer üti a bőröket. Ezek után várhatunk-e vidám lemezt az angol zenekartól? Még alapesetben sem, de így főleg nem.
Ám, ahogy a cikk elején említettem, mégsem annyira szuicid a The Ghost of Orion, mert van benne optimizmus. Ez megint csak fakadhat Aaron helyzetéből, mert kislánya gyógyulása fényt gyújtott az életében, így a nóták deprimált hangulatát meg tudta színesíteni egy pici reménységgel, amitől a nóták súlya egy cseppet könnyebbé vált. Nagy örömujjongásra most sem számíthatunk, de egyértelműen barátságosabb a korong, mint néhány korábbi My Dying Bride-mű. A brit együttes zeneileg elég szűk terepen mozog, de ezt a területet mindig próbálják a lehető legátfogóbban bejárni, egy pöttyet változtatva a bevált formulákon, és ez most sincs másképp. Legjobb példa erre a The Solace című dal, amelyben vendégszerepel Lindy-Fay Hella (Wardruna) énekesnő, és ebből fakadóan nem kevés népzenei motívum is megjelenik a dalban. Ám nem kell megijedni, a My Dying Bride nem ment át folk metal-ba, ezek a tiszta folklór jegyek remekül simulnak bele a nótába, és szó sincs „sörhabos” mulatozásról, itt az őszinte érzelmek dominálnak. Zeneileg is kilóg a többi nóta közül, mivel nagyon visszafogott a hangszerelése, de ettől egyáltalán nem lágy, és simán az album egyik legjobbja.
A másik dolog, ami miatt könnyebben befogadható az album, az Aaron éneke. Már az első dalban (Your Broken Shore) is elég sokat énekel tisztán, és meglepően gyakran megy feljebb az oktávok között. Időnként bejön a durva vokál is, de a mérleg nyelve mégis az előbbi felé billen. Még érdekesebb a helyzet a Tired of Tears és a To Outlive the Gods-ban, mert ezekben nincs is nyers ének, csak tiszta. Az előbbi tétel szól a frontember megpróbáltatásairól, és már a cím is nagyon kifejező, de beszélt is a szám témájáról Aaron. Gondolom, a kritikus időszakban eléggé betorzult szegény, de hála az égnek, mindez már múlt idő. Ellentétként ott van viszont a tízperces The Long Black Land, amelyben viszont többnyire hörgés van (nem olyan durván, csak úgy My Dying Bride-szinten). Hosszú, monoton, de dallamos gitártémák viszik előre a nótát, szinte hömpölyögve tör utat magának a zene a megpróbáltatások dzsungelében. A közepén lelassul, szétnéz, megpihen és hipnotizálja a hallgatót, hogy folytassa küldetését. Doom mestermű tíz percben.
A főcímdal rövidségével tűnik ki (3 és fél perc), de nemcsak emiatt más, hanem az akusztikus gitár főszereplése miatt is, ahol ének nincs is, csak sejtelmes, lágy énekfoszlányok. Felkészít minket az Old Earth-re, ami ismét egy hosszú kesergés. Ez a dal lehetne akár a Like Gods of the Sun albumon is, engem legalábbis arra a korszakra emlékeztet. Kiváló tétel. A legvégén hallhatjuk az angyalok kórusát is levezetésként (Your Woven Shore), és már nem is érezzük magunkat olyan rosszul (mondom én, hogy sugárzik az optimizmus Aaron-ékból) – ide egy smiley kellene, ám ebbe a cikkbe nem illik.
A My Dying Bride most is hozta a szokásos magas szintet, de természetesen nem várhatunk újabb Angel and… vagy Like Gods… lemezt. Meghökkentő újdonságot nem tartalmaz a The Ghost of Orion, kilométerekről felismerhető a zenekar stílusa, ami egyrészt jó, másrészt nem, de számomra ez a korong is egy nagyon kellemes hallgatnivaló. Sok együttesnél nem is várják el a rajongók, hogy drasztikusan megváltozzon a zene, hanem azt szeretnék, hogy legyenek továbbra is jó dalok a megszokott stílusban. Ennek a My Dying Bride tökéletesen eleget tesz, mert nyolc kiváló nóta szerepel az új albumon a saját útjukat járva.
Nem adok maximumot, mert lehetne még feljebb tolni a lécet; szerintem a következő album ennél is jobb lesz, de a The Ghost of Orion mindenképpen az erősen ajánlott kategóriába való.
Leave a Reply