Ezekben a hetekben, minthogy a koronavírus-járvány miatt az összes bulit hónapokra előre lefújták, a zenészek új módját keresik a közönséggel való kapcsolattartásnak. Az internet szerencsére lehetővé teszi, hogy virtuálisan, közösségként, valós időben is egymásra találjunk. Egyes bandák/zenészek online koncerteket adnak: vannak, akik a saját nappalijukban, egy szál akusztikus gitár kíséretében, mások teljes létszámban, full elektronikusan, a próbatermükben vagy egy üres csarnokban.
A svéd Mustasch is ez utóbbit választotta: egy isten háta mögötti garázsban pakolták össze a cuccot, és több kamerával vették fel a „show-t”, amit élőben követhettek azok, akikhez eljutott az esemény híre. Jó ideje követem a csapat pályafutását, nagyon bírom a zenéjüket, tavaly novemberben ott voltam a Dürer Kertben adott koncertjükön (itt írtam róla), így nem volt kérdés, hogy ezt az alkalmat sem hagyom ki. Az élő fellépés varázsa, hangulata persze utánozhatatlan, de ebben az ínséges időben ez is több mint a semmi, és elmondhatom, hogy a tegnapi garázsbuli 3-4 ezer nézőjének egyikeként igen jól szórakoztam.
A konkrét élménybeszámoló előtt még annyit, hogy vajon miért ilyen nagylelkűek azok a zenekarok, akik a jelenlegi helyzetben ingyen programokkal ajándékozzák meg rajongóikat. Nyilván az is benne van, hogy így akarnak valamit visszaadni abból a támogatásból, szeretetből, amit ők kapnak a közönségüktől. Nem szeretnék, hogy hosszabb időre megszakadjon a kapcsolat a két oldal között, nem akarnak berozsdásodni, plusz egy ilyen bejelentkezés marketinglehetőségnek is kiváló: Ralf Gyllenhammar-ék új webshopjukat reklámozták, a merch-vásárlók között pedig ugyancsak online akusztikus koncertet sorsolnak majd ki, amiben kizárólag a szerencsés nyertesnek lehet része.
A különleges szituációnak köszönhetően a koncert izgalmas keveréke volt egy zenekari próbának és egy klasszikus koncertnek. Mi, nézők a kamera optikáján keresztül mintha egy kulcslyukon kukucskáltunk volna be a helyiségbe, mintha egy galériáról követtük volna az eseményeket, másrészt egészen közel kerültünk a muzsikusokhoz. Ralf-ék a dalokban rendesen odatették magukat, ugyanazokat a pózokat láthattuk tőlük, mint a színpadon, és David Johannesson is átszellemülten szólózott. Ugyanakkor rendhagyóan lazára, poénra vették a figurát: szépen fogytak a dobozos sörök, a zenészek a dalok közben és a számok között is bohóckodtak, és rendre kiléptek a felvevő látóköréből. Mint egy tükörhöz, egészen közel hajoltak a kamerához: David valamilyen jelvényt mutatott meg, Ralf koccintott a világ minden táján a monitor előtt ülőkkel, a háttérszemélyzet (technikus, hangosító) pedig közönségként tapsolt, villázott az előadóknak.
A társalgás többnyire svédül folyt, a zenészek – logikus módon – akkor váltottak angolra, amikor láthatatlan hallgatóságukat szólították meg. Erre az alkalomra David és Stam Johansson basszusgitáros is bajuszt „öltött”: előbbi lóhajú Jávor Pálként pózolt a színpadon, utóbbi pedig a szakállát „hagyta otthon” tegnap. Stam végig a mobiltelefonját bújta, a szólógitáros pedig egy laptop monitorjára vetett időnként érdeklődő pillantást. Szerintem a produkcióra érkező kommenteket böngészték, és osztották meg aztán kollégáikkal a legfontosabbakat.
Robban Bäck, a csapat dobosa – szürke eminenciásként – a szűk helyiség hátsó részét uralta; az ifjú titán ezúttal is szenzációs formában volt, és végig az ő cucca szólt a legjobban, miközben társainak rendre hangolniuk kellett hangszereiket. Emiatt vagy más okból több számot is újrakezdtek, félbehagytak, egyes dalokból így csupán részletek hangzottak el. Bár szinte végig folyamatosan megvolt az élő kapcsolat, a technikával sem volt minden rendben. Az első néhány szám még monóban ment, és csak a Dogwash–Bring Me Everyone táján jött be a sztereó hangzás. Néhány nótával később, a Black City-nél a kép vált homályossá, ám szerencsére ezt a problémát is orvosolták.
Összességében, nem szóltak lemezminőségben, még csak koncertminőségben sem, azonban az esemény exkluzivitása ezért is kárpótolt. A basszus szépen döngött, és a gitárok is rendesen zúztak, úgyhogy gyakorlatilag ülve is végigheadbangeltem és -léggitároztam a koncertet. (Miközben a lányom mellettem trambulinozott a kanapén, a feleségem pedig – szintén tőlem karnyújtásnyira – egy online videóra tornázott. Tiszta őrültekháza!)
Előzetesen nem tudtam, mire számítsak. Vajon mennyit fognak játszani? Fél órát? 50 percet? Ám csak jöttek az újabb nóták, egyik a másik után, az utolsónak beharangozott két dal után pedig még egy ráadásként. Végül 100 perc után vonultak le a dobogóról. Nem hiszem, hogy a jövőben túl sűrűn vennék részt hasonló „rendezvényen”, de ennek minden percét élveztem. Köszönöm, bajuszosok!
Az elhangzott dalok:
Barrage
I Hunt Alone
Mine
Dogwash
Bring Me Everyone
Änglahund
Black City
Lawbreaker
Libertà
Angel’s Share
Into the Arena
Ransacker
Before a Grave
Double Nature
Down in Black
Blood In, Blood Out
Parasite
Kurva jó buli volt, ezt lehet ilyen jól is csinálni, nem csak olyan botrányosan szarul, mint a Tankcsapda.