Monster Magnet: Dopes to Infinity (1995)

Jómagam – valamikor a ’90-es évek második felében –ezzel az albummal ismertem meg a csapatot, és azóta hiába tettem magamévá a teljes diszkográfiát, máig ezt a lemezt tartom a zenekar legjobbjának. Tudom, sokan a Spine of God-ra esküsznek, mint a stoner rock egyik alapművére, esetleg a hasonlóan súlyos Superjudge-ra, ám a ma 25 éves Dopes… más szellemben fogant, és ennek köszönhetően nálam komoly versenyben van az „év lemeze” címért a Demanufacture-ral, a Draconian Times-szal, a NOLA-val, a Land of the Free-vel, a Plastic Green Head-del, az Astro-Creep: 2000-rel és az …And the Circus Leaves Town-nal.

„Ezen az albumon minden olyat meg akartam valósítani, amit a Superjudge-on nem sikerült – nyilatkozta Dave Wyndorf énekes-gitáros, a banda agya, lelke és arca. – Az utóbbi hangzása bosszantott, ráadásul egy csomó közepes nóta volt rajta. A Dopes…-ot egy csiszolt, éteri rockalbumnak szerettem volna, egységesen tömör hangzással. Nem akartam, hogy dalok véletlenszerű gyűjteményének tűnjön az anyag.”

Jon Kleiman, Dave Wyndorf, Ed Mundell és Joe Calandra

A Monster Magnet csodaturmixának egyik markáns alapanyaga ezen a lemezen a ’70-es évek space rockja, mindenekelőtt a Hawkwind öröksége, emellett természetesen a Black Sabbath súlyossága, illetve olyan, metalos körökben kevésbé ismert csapatok egyéni hangzása, mint a Captain Beyond és a Sir Lord Baltimore. Másrészt, Wyndorf fanatikus rajongója a ’60-as évek képregényeinek, azon belül is Jack Kirby kalandjainak. A Marvel-birodalom karakterei több dalában, így a Negasonic Teenage Warhead-ben és az Ego, the Living Planet-ben is megjelennek.

A Dopes to Infinity hipnotikus bolygóközi utazás egy drogmeghajtású űrhajón, célja a végtelen, állomásai pedig a hallucinációk által festett színes, ám kontúrtalan planéták. Ezt a valószerűtlen tripet illusztrálja az együttes mindmáig legnagyobb slágerére, a Negasonic Teenage Warhead-re készített videóklip is.

A Red Bank-i (New Yersey) csapat első albuma, az 1991-es Spine of God – Wyndorf mellett – még John McBain szólógitárossal, de már Joe Calandra bőgőssel és Jon Kleiman dobossal készült. A második lemezre, az 1993-as Superjudge-ra érkezett meg Ed Mundell, és váltotta McBain-t. Ez a négyes jegyzi a Dopes…-ot is. Érdekes, hogy a banda csak Phil Caivano 1998-as érkezésével bővült kvintetté, és egy rövid időszakot leszámítva onnantól, az 1998-as Powertrip albumtól kezdve meg is maradt ez az ötös (három gitár-basszus-dob) felállás.

A dalok túlnyomó részét az ezen a lemezen nemcsak éneklő és ritmusgitározó, hanem basszusgitáron, ütőhangszereken, tereminen, orgonán, harangokon és mellotronon is játszó Wyndorf írta, a kreditek tanúsága szerint egy nótában működött közre Kleiman és egyben Calandra. Sőt, az anyag zenei producere is maga a Főnök volt, ami nem meglepő, hiszen a Szörnymágnesnek mindig is Wyndorf állt az epicentrumában.

Már a lemez kezdőhangjai is egy képzeletbeli űrállomásra röpítenek bennenüket, majd kezdetét veszi az utazás, amelynek során elhangzik egy Matrix-betétdal (Look to Your Orb for the Warning), elsuhanunk egy élőlényként viselkedő bolygó mellett (Ego, the Living Planet), a Marson is tiszteletünket tesszük (King of Mars), hogy aztán menthetetlenül eltévedjünk egy titokzatos tiltott égitest zajlabirintusában (Forbidden Planet).

A hagyományos, zúzó-dörmögő stoner/doom albumokhoz vagy a lebegő-zizegő space rock alkotásokhoz képest a Dopes… már-már poplemez. Változatos, jórészt könnyen befogadható, itt-ott kifejezetten slágeres. Zenei spektruma a szellős, akusztikusnak ható daraboktól (Blow ’Em Off, Dead Christmas) a súlyosabb tételekig (Dopes…, Third Alternative), a kompakt, hallójáratokat simogató daloktól (Negasonic…, All Friends and Kingdom Come) az instrumentálisan hömpölygő-hullámzó szerzeményekig (Ego, the Living Planet, Theme from „Masterburner”) terjed.

A képregény-figura Negasonic Teenage Warhead

A Black Sabbath-os lezárással a nagy példaképet már a legelején megidéző címadó szám úgy jammelős, hogy éppen megfelelő hosszúságú, a főműsoridőben utolsóként elhangzó Vertigo kaotikussága azonban a végére már egy kissé unalmassá válik. Nem beszélve a mögé hidden track-ként felpakolt Forbidden Planet zörejorgiájáról, amit itt csupán bő három percben „élvezhetünk”, ám kifejezetten a mazochisták számára készült egy 16 perces változata is.

Két kedvenc nótám a „B oldalon”, közvetlenül egymás után hangzik el. A King of Mars az I Control, I Fly-t követő csendes gerjedés, pihegés után újra a hiperűr hullámain szörföl; a keményebb húrok pengetése közben persze azért itt is vannak ellágyulások, de az igazi flow akkor önt el, amikor felcsendül a Dead Christmas. Ez a dal árasztja a leginkább retró hangulatot: a ’60-as évek végének szinti- és gitárhangzása alá Kleiman perkával pergeti a szárazon kopogó ritmust. Zseniális időutazás!

Érdekes, hogy bár a Negasonic Teenage Warhead lett a csapat első nagy slágere, folyamatosan játszotta az MTV, maga a lemez nem lett akkora siker, ahogy azt az együttes és kiadója, az A&M Records várta. Az áttörés a ’98-as Powertrip-pel jött el, az anyag aranylemez lett, a Space Lord-ot agyba-főbe játszották a rockzenei rádiók, a csapat pedig olyan nagyágyúk társaságában turnézott, mint az Aerosmith, a Metallica vagy Marilyn Manson. Mindezek ellenére előbb Caivano távozott a fedélzetről, majd a kevésbé sikeres God Says No (2001) megjelenését követően Calandra és Kleiman is. És bár a mostani felállás négyötöde egy évtizede együtt van, korábbi sikereit már nem tudta megismételni a csapat.

Ui: 2011-es Európa-turnéjuk egyes állomásain Wyndorf-ék egy az egyben eljátszották az albumot. Én egy évvel korábban láttam őket a Szigeten, úgyhogy sajnos nem volt szerencsém ehhez a produkcióhoz…

A cikk szerzője: Coly876 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*