Marko Hietala: Pyre of the Black Heart (2020)

Az Oceanborn és az Imaginaerum albumok közötti időszakban, vagyis 1998-tól 2011-ig követtem figyelemmel a Nightwish pályafutását, szerettem hol többé, hol kevésbé ekkortájt született albumaikat. Ha valakit leigazolhatnék ebből a formációból nem létező saját csapatomba vagy kiadómhoz, az a finn szimfonikus metalosokhoz 2011-ben csatlakozott énekes, basszusgitáros Marko (ez az eredeti neve, eddigi csapataiból Marco-ként ismerhetjük) Hietala lenne. Aki nemcsak egy szimpatikus metal arc és a vastag húrok mestere, hanem jó torkú vokalista is, aki orgánumával, a Nightwish mintegy második énekeseként új színt és lendületet vitt az együttes muzsikájába.

Most megjelent szólólemeze jól illeszkedik abba a sormintába, amit az utóbbi időszakban Rex Brown (Smoke On This… – 2017), Phil Campbell (Old Lions Still Roar – 2019) és Kirk Windstein (Dream in Motion – 2020) hasonló albumai rajzoltak meg. Előzetesen szinte biztosak lehettünk benne, hogy az említett úriemberektől nem Pantera-, Motörhead- és Crowbar-stílusú dalokat fogunk majd hallani, hanem azoknál lágyabb muzsikát. Ugyanezt mondhatjuk el a Pyre of the Black Heart-ról is.

Elöljáróban annyit: ne metalra számíts, és akkor nem fogsz csalódni a korongon szereplő szerzeményekben. Hard rock ez, erőteljes folk hatásokkal; a megszólalás sokszor fél-akusztikus, szerencsére időnként a torzított gitár is megdörren. Marko tisztábban és magasabb hangfekvésben énekel, mint amit a Nightwish-ben megszokhattunk tőle, de ehhez a zenéhez, ezekhez a témákhoz éppen ilyenfajta lágyság illik. Én a karcosabb hangját, harapósabb énjét jobban szeretem, de ez most egy másik műsor, és a szakállas finn ebben is emlékezeteset alakít.

Marko régóta tervezte ezt az albumot, azonban főállása nem igazán hagyott időt a megvalósításra.
A Nightwish-sel másfél éven keresztül turnéztatták a csapat 2015-ös albumát, az Endless Forms Most Beautiful-t. Amikor a zenekar végre pihenőt engedélyezett magának, akkor érezte azt Marko, hogy eljött az ő ideje. „Zenei pályafutásom a ’80-as évek elején kezdődött. Dalötleteim többségét előbb a Tarot-ban (Marko másik, 1985-2015 között létező zenekarában), majd pedig a Nightwish-ben használtuk fel – meséli az idén 54 éves frontember. – Ezek mellett azonban mindig voltak olyan zenei kalandozásaim, amelyek más hangzásvilágot képviseltek, szövegileg pedig jóval személyesebbre sikerültek.”

„Mivel a Nightwish az első számú zenekarom, az onnan származó jövedelmem lehetővé teszi, hogy semmiféle kereskedelmi szempontnak ne kelljen megfelelnem, hogy valamennyi ötletemet megvalósíthassam. – folytatja az énekes. – A végeredmény pedig egy sokszínű anyag lett, szélsőséges hangulatokkal és mély érzelmekkel, amelyet zeneileg leginkább progresszív hard rockként tudnék definiálni.”

Bár szólóalbumról van szó, Marko két régi zenész cimborájának, Tuomas Wäinölä gitárosnak (ex-Kotipelto) és Vili Ollila billentyűsnek (TunnelVision) is elküldte dalvázlatait, akik téma- és hangszerelési ötleteikkel tovább kerekítették a nótákat, akárcsak a dobos Anssi Nykänen (ex-Timo Tolkki), aki Hietala szerint egyenesen varázslója saját hangszerének. Ők négyen alkották azt a felállást, amely a stúdióban feljátszotta, koncerteken pedig előadja az albumon hallható szerzeményeket. A lemez először 2019 végén, svéd nyelven, Mustan Sydämen Rovio címmel látott napvilágot, most januárban pedig az angol változat is megérkezett.

Az albumot nyitó Stones – Marko hangszínének és az elnyújtott sorvégeknek köszönhetően – egy amerikai népdalt, a Man of Constant Sorrow-t (Ó, testvér, merre visz az utad?) juttatja eszembe. A verze alatt akusztikus gitár és zongora szól (sőt, a többedik körben mintha vonósok is jelen lennének), a refrén viszont már rockos, a gitár hangszíne és a dallamok Gary Moore Over the Hills ad Far Away-ét idézik, a zümmögő férfikórus pedig még sokszínűbbé teszi ezt a jól sikerült szerzeményt.

A lírai The Voice of My Father nálam kezdettől az anyag egyik húzódala , az első hallgatás után megmaradt bennem. Az ének bridge már-már himnuszi magasságokba emelkedik, Marko hangja viszont ezután úgy elvékonyodik (elgyerekesedik), hogy az nekem már nem annyira jön be. Egyébként a lemez több nótája is olyan lágy, olyan a dallamvezetése, hogy női énekhanggal is simán el tudom képzelni.

Egész más világot képvisel a Star, Sand and Shadow szintis modernsége. „Diszkóritmusban” pattog a nóta; ha metal-párhuzamot akarnék mondani, az Avantasia-t említeném. Ami viszont egészen egyedi ízt ad a dalnak, az az óóó-zós, ááá-zós ének. Összességében is elmondható, hogy a szerzeményekben inkább Marko hangja, semmit bőgője van a középpontban. A többi muzsikus sem produkál semmi extrát, ez az anyag nem a hangszeres virtuozitásról, hanem mindenekelőtt a hangulatteremtésről szól.

A szelíd Dead God’s Son verzéje az egyik legszebb dallammenet az albumon, és a változatosság jegyében ez a dal is bekeményedik a refrénre. Azonban több olyan tétel is van a lemezen, amelyek monoton líraisága erősen lefelé húzza az átlagtempót, és amelyek miatt a Pyre… egy „lassú lemez”. Ilyen a For You, az I Dream és a Truth Shall Set You Free (utóbbi kettő ráadásul közvetlenül egymás után); ezeket lehagyva egy kompaktabb, egyszersmind változatosabb, pörgősebb anyagot kapnánk. A For You-ról szólva, szép a férfikórus és az orgona-hangú szinti a végén, de a több mint hétperces játékidő így is sok, főleg úgy, hogy nagy meglepetések közben nem érik az embert. Az I Dream-ben azért van némi bedurvulás, azt megelőzően pedig új, izgalmas színfolt az a vastag basszusfonat, amit kívülről vékonyan burkol a dob- és zongorahangokból szőtt fátyol. A Truth Shall… finom lírája a korai Rainbow-ra és a Blackmore’s Night világára hajaz; itt is zongora és vonósok hozzák a lebegős fílinget, a dal levezetését viszont túl hosszúnak érzem.

Az anyag csúcspontja nálam egyértelműen az I Am the Way/Runner of the Railways/Death March for Freedom hármasa. Az első nóta Marko simogató, ugyanakkor hátborzongató énekével kezdődik, és furcsán modern szinti-dobhangokkal folytatódik. Ez a dal is himnikusan emelkedett, szerencsére a csapat ennek a közepére is becsempészett egy kis keménységet.

A Runner… az album leggyorsabb, legkeményebb szerzeménye. A gitárhangzás ismét keltás, Gary Moore-os, a tempó ugrálós-táncolós, sőt, a hatást fokozandó hegedű is megszólal benne. Az instrumentális középrészben a Focus együttes Hocus Pocus című klasszikusa is feldereng, mint előkép, a hangzásról és a dallamokról különböző népzenék (köztük a magyar is) jutnak eszembe, a második szólót pedig a Hammond-orgona (Ollila) vállalja magára. Fontos megemlítenem, hogy a szinti szól a legváltozatosabban a lemezen, fest különböző hangulatokat, alkot korszakokat hangszíneivel.

A Death March… végre Marko vaskos basszushangjaival kezdődik, a dob szárazan pereg, perkásan szól, és ez a dal szállítja a lemez legjobb, legdiadalmasabb refrénjét is. Nálam az említett három nóta, plusz a Stones és a The Voice of My Father a csont nélküli ötpontos dalok, a három tisztán lírai szám a négypontos kategória, úgyhogy a végső osztályzat ezek átlaga.

A Pyre of the Black Heart egy érzelmes, elmélyülős, helyenként meditatív alkotás, amely izgalmasan új oldalát villantja fel egy kiváló muzsikusnak. A zúzósabb zenék közötti pihenő idejére tökéletes kikapcsolódás.

A cikk szerzője: Coly 895 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*