Love/Hate: Blackout in the Red Room (1990)

Ahogy a thrash metalnak az undergroundban, úgy a dallamos metalnak a mainstream-ben 1990-re befellegzett. Itt is, ott is túltelítődött a kínálat. Holott – egy évvel korábban – volt kasszarobbantó, megtisztult, dicsőséges visszatérés (Mötley Crüe – Dr. Feelgood), briliáns bemutatkozás (Skid Row – Skid Row), még briliánsabb bemutatkozás (Vain – No Respect), egy évvel később viszont már dallamos fronton is érezhető volt a hanyatlás.

Ilyenformán a Love/Hate debütáló alkotása már későn érkezett, olyan értelemben, hogy a csapat felhívja magára a figyelmet. A zenekar 1985-ben alakult Los Angelesben, amikor Jizzy Pearl (eredeti neve Jim Wilkinson, és Chicagóból érkezett az angyalok városába) énekes csatlakozott Jon E. Love gitáros, Skid Rose basszusgitáros, valamint Joey Gold dobos Dataclan nevű, elektronikus zenében utazó csapatához, mégpedig az után, hogy előző énekesük kilépett, amikor Japánban játszottak.

Egy Los Angeles-i raktárban, a SoulHouse-ban laktak együtt, és az első évben kiadtak egy négyszámos EP-t, illetve lenyomtak egy rövid, nem feltétlenül jól sikerült mexikói turnét. Ekkoriban glam rockos külsejük volt, make up-ot viseltek, ami nem meglepő, hiszen a Mötley Crüe, a Ratt, a W.A.S.P., a Dokken stb. uralta mezőnyhöz kellett felzárkózniuk. 1986 azonban változásokat hozott számukra. Egyrészt Love/Hate-re keresztelkedtek át, mégpedig egyik saját daluk, a Love and Hate alapján, másrészt a The Cult Love lemezének hatására stílusukat, kinézetüket gótikus imázsra cserélték.

A rá következő években többfajta zenét próbáltak ki, és több lemeztársaságot környékeztek meg, hogy aláírhassanak valamelyikükhöz. A zenekar 1987-ben kötelezte el magát a rock mellett, és néhány kisebb sikert is elértek, ugyanis egyik dalukat felhasználták a Critters 2: The Main Course filmzenealbumhoz, illetve a She’s an Angel korai verziója a Nightmare on Elm Street 4: The Dream Master című filmben volt hallható. Ez idő tájt egy rövid ideig Tracy G is a soraikat erősítette, miután azonban Jizzy Pearl látta egy részeg fellépésének videóját, úgy döntött, hogy búcsút int társainak.

A csapat azonban inkább Tracy G-t tette lapátra, majd 1988-ban Skid Rose új dalokat kezdett írni, amelyek többsége később a Blackout in the Red Room vázát képezte. Ezután rendszeresen játszottak hétfőnként az ingyenes No Bozo Jam-en a Sunset Strip-en, a Whisky A Go Go-ban, és ez mentesítette őket az egyszeri koncertek ön-promóciójától. Zenekarként dalaik minőségének fejlesztésén, javításán kezdtek dolgozni, ugyanakkor több csalódás is érte őket, mivel akkoriban sok más Sunset Strip együttest szerződtettek a lemezkiadók, a glam metal óriási magasságokban volt, de a Love/Hate-et rendre nem vették figyelembe.

A banda ezután egy négyszámos demót rakott össze Jon E. Love hangmérnöki felügyelete mellett, és 1988 decemberében végre megállapodást kötöttek a Columbia-val. Első lemezük felvételeire 1989 második felében a Hollywood-i One on One, illetve Ocean Way Recording stúdiókban került sor, a végeredmény pedig 1990. február 22-én látott napvilágot. A gyermeteg borítóba csomagolt korong húzós, feelinges hard rock muzsikát tartalmaz. Forradalmian újat ekkor már ők sem tudtak felmutatni, hozzátenni a stílushoz, azonban dicséretes az a próbálkozásuk, hogy önálló arculat kialakítására törekedtek, nem ragadtak le a már bevált, megszokott panelek, klisék alkalmazásánál.

Ez a megállapítás még akkor is igaz, ha a nyilvánvaló párhuzamok, hatások értelemszerűen adottak. Jizzy Pearl reszelős orgánumáról a Skid Row, Jon E. Love játékát hallva a „modern” Mötley Crüe ugrik be, ellenben ott van az eszelős ritmusszekció, amely megkülönböztette, kiemelte a Love/Hate-et akkori pályatársai közül. Már csak azért is, mert miután Skid Rose szerezte a nóták javát, értelemszerűen domináns szerepet tölt be a basszusgitár, ahogy az a funk-os futamokat felvonultató Why Do You Think They Call It Dope?-ban, a Fuel to Run-ban, a One More Round-ban, vagy a Slutsy Tipsy-ben hallható.

Love, Pearl, Rose, Gold

Mi több, zenei meglepetéseket, ha úgy tetszik, csemegéket rejt az anyag, hiszen dallamos metal körökben nem volt jellemző, hogy skót dudát szólaltassanak meg a számokban, azonban a Love/Hate nem rettent vissza ennek a hangszernek a csatasorba állításától, ezáltal egyfajta pluszt, különlegességet adva a zenéhez. Mindez Paul Lewolt jóvoltából a Why Do You Think They Call It Dope?-ban és a One More Round-ban érhető tetten. A skálát színesítendő, country-hangulatot áraszt a Rock Queen, a Tumbleweed és a Slave Girl, sőt, a Why Do You Think…-ben és a Mary Jane-ben Greg Gottlieb, míg a She’s an Angel-ben David Kahne csellót szólalt meg. Skid Rose a basszusgitáron kívül a Slave Girl-ben ritmusozik, a She’s an Angel-ben pedig 12 húros gitáron játszik. Természetesen nem hagyhatom ki Joey Gold-ot sem, aki roppant feszesen, változatosan dobol (itt-ott kolompot is használ), neki is köszönhető, hogy a dalok ilyen markánsak és fogósak.

Érdekességként viszont megemlítendő, hogy ellentétben a „bevett szokásokkal”, ballada, lírai felvétel nem található a korongon. A koncepció, a mondanivaló értelemszerűen az ivás, füvezés, bulizás témakörét járja alaposan körül. Azt hiszem, a lemez címéhez sok kommentár nem szükséges, ahogy a címadó tételhez (nem mellesleg a nóta a Twisted Sister You Can’t Stop Rock’n’ Roll című dalának motívumait is tartalmazza), a Fuel to Run-hoz, illetve a One More Round-hoz sem.

A Tom Werman és David Kahne által producelt albumhoz három single (Blackout in the Red Room, Why Do You Think They Called it Dope?, She’s an Angel – előbbi kettőhöz videóklipet is forgattak) készült, de ezek csak ahhoz voltak elegendők, hogy a Billboard magazin 200-as listájának 154. helyéig „repítsék” az anyagot. Ami pedig az album promócióját illeti, egy kisebb klubturnét követően Dio arénaturnéján nyitottak (mind ezidáig pályafutásuk legnagyobb koncertjeinek számítanak ezek), majd az AC/DC vendégei voltak. Utóbbi körút alkalmával játszottak először az Egyesült Királyságban, végül 1991-ben fejezték be a koncertezést, és álltak neki második lemezük megírásának.

A Love/Hate sztorihoz többet nem tudok hozzáfűzni, mivel későbbi műveiket nem ismerem, azonban úgy gondolom, hogy sokkal többre voltak hivatottak annál, mint amennyit elértek. Bár ez a „szindróma” nemcsak rájuk (volt) jellemző…

A cikk szerzője: Dávid László684 további cikk
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

2 Comments

  1. Sziasztok! Nem semmi csemegék, így a zord időket kihúzandó… Egyébként is pangás van már jó ideje a figyelemre méltó lemezek körében, így nem árt időnként visszatekinteni, és kevésbé közismert gyöngyszemekkel kárpótolni az arra kiéhezett Magunkfajtát… 😀 No, ez jól megcifráztam! Király az oldal! akadt egy rajongótok! 😀

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*