Heavy metal Szentpétervárról – na, ez bizony érdekesen hangzik! Ti amúgy szoktatok orosz metal bandákat hallgatni? Én nem igazán. Egy-két Aria és Krüger lemez akad ugyan a kollekciómban, de nem szoktam túl sűrűn elővenni őket, mert ugyebár anyanyelven éneklő csapatokról beszélünk, és ettől a fajta egzotikumtól azért egy idő után alaposan be tud zsongani az európai ember feje.
Oroszország egyébként meglehetősen erős metal-élettel büszkélkedhet, ezt személyesen is volt szerencsém megtapasztalni, amikor a kétezres évek derekán ott jártam: az utcákon plakátok hirdették a világhírű zenekarok koncertjeit, a lemezboltok tömve voltak jobbnál jobb metal lemezekkel (magyarokkal is!), sőt, az egyikben még egy dedikált U.D.O. poszter is volt a falon. Nagyjából harmincezer forintnyi rubelért cserébe egy kisebb vagonra való CD-t hoztam haza, köztük ritkaságokat is. Persze a portéka fele a helyi lemezhamisítók keze munkáját dicséri, de kit érdekel! Maga volt a Kánaán, hát még ha azokat a betűknek csúfolt krikszkrakszokat is értelmezni tudtam volna! Ha tehetném, már holnap indulnék vissza. És még mielőtt megkérdeznétek, igen, ittam vodkát és kvaszt is.
Mindezektől függetlenül, az Iron Driver zenekarra a mindenki által jól ismert videó-megosztó portálon figyeltem fel. Hogy egészen pontos legyek, a No Speed Limits című dalukra forgatott klipjükön akadt meg a szemem: adott egy fiatal banda, élén egy reszelős hangú énekessel, akik ezerrel nyomatnak egy jó kis tekerős heavy metal nótát (benne egy ismerős riffel, de erről majd később). Ez eddig tökéletes, de mégis kik ezek, valami újabb svéd csodacsapat? Ja, hogy ez egy orosz banda! Nafene. Ennek érdemes lesz utánanézni.
Az Iron Driver 2014-ben alakult, mint már említettem, Szentpéterváron. A csapatot valószínűleg igazi metal-vértestvérek alkotják, legalábbis erre utal a tagok azonos „vezetékneve”: Iron Serj basszer, Iron Seva dobos, Iron Alex, valamint Iron Maschina gitárosok, és végül Iron Paul énekes. Az első lemezük 2015-ben jelent meg, Prisoner of Time címmel, amit a 2017-es Crack of the Whip EP követett. Az idén megjelent Smell of Perdition tehát még csak a második albumuk. Én amondó vagyok, hogy mindenképpen érdemes adni neki egy esélyt. Lássuk hát, hogy miért is gondolom így!
Az album a címadó dallal indul, és már nagyjából itt eldől mindenki számára, hogy kedvére való lesz-e az anyag, vagy sem. Minden felvonul ebben a nótában, amit a csapat zenei világáról tudni érdemes: alapvetően a klasszikus brit heavy metal iskola fogásait alkalmazzák a srácok, csak éppen egy nyersebb, agresszívabb felfogásban tálalva. Azok számára, akiknek a szívügye ez a zenei világ, érdemes mihamarabb megismerkedni a csapattal, mert itt megtalálhatnak mindent, ami a kedvükre való, a Motörhead-es mocskosságtól kezdve az Iron Maiden-t idéző gitárdallamokig.
Bevallom, az ehhez hasonló retró metal lemezek nálam leggyakrabban az éneken szoktak elvérezni. Kevés dolog tud jobban lelombozni annál, mint amikor kapunk egy kiváló zenei alapot, amire aztán egy magát légi szirénának képzelő énekes nekilát erőltetett, herecsavargató sikolyokat eregetni, ráadásul úgy, hogy az általa becélzott magas hangok köszönőviszonyban sincsenek a valós hangterjedelmével. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy nem igaz, hogy nem akad a zenekarban egyetlen jótét lélek sem, aki megszabadítaná ezt a szegény párát a földi szenvedésektől!
Szerencsére az Iron Driver kilométerekre van a fent ecsetelt problémától, mert az énekes, Iron Paul nyilvánvalóan tisztában van hangja erősen korlátozott mivoltával, így nem is erőlteti különösebben a dallamos éneket, inkább az agresszív ordibálás mellett teszi le a voksát. Ez talán nem hangzik valami biztatóan, de az a helyzet, hogy a srác igenis jól ellátja a rá osztott feladatot, ráadásul szuggesztív előadásmódjával ad egy kellemesen thrash-es ízt a zenének.
A másodikként elhangzó No Speed Limits egy olyan formációt juttatott az eszembe, amelynek neve nem hittem volna, hogy valaha is szerepelni fog a Rattle Inc. hasábjain. Ez az együttes nem más, mint a Scooter. Igen, jól olvastátok, a Scooter. Nem kell pironkodnia senkinek, aki tudja, hogy kikről beszélek, hiszen volt idő, amikor megkerülhetetlen volt ez a techno csapat, tudom én nagyon jól, mert kisiskolás koromban a csapból is ők folytak. Na, miután ezt rendbe tettük, gondolom, sokan vannak, akik ismerik tőlük a Fire című dalt, és nyilván akadnak olyanok is, akik hozzám hasonlóan úgy gondolják, hogy nagy kár volt azt a jó kis riffet elpocsékolni egy ilyen elektro-pop moslékra. Valószínűleg az Iron Driver tagjai is átérezték ezt a problémát, és nem voltak restek egy igazi speed metal himnuszt faragni ebből a jobb sorsa érdemes gitártémából. Ezt nevezem környezettudatos gondolkodásnak: így kell értéktelen műanyag hulladékból nemesfémet előállítani!
Ezután előző lemezük nyitónótája, az Eagle of Steel című szerzemény következik, ékes orosz nyelven előadva. Nem egy hétköznapi hallgatni való, az már biztos, de abba azért érdekes belegondolni, hogy ha annak idején a Motörhead orosz földön alakult volna, akkor nagyjából ilyen élmény lenne „Ljémmy Kjilmjísztér” énekét hallani. Maga a nóta nagyon jó, de én inkább maradnék az angol változatnál.
Ha kíváncsi vagy arra, hogy vajon milyen eredménnyel járna, ha Eddie Van Halen-t egy alapos Iron Maiden-kúrára fognák, akkor hallgasd meg a Hitman nyitóriffjét! Ebben galoppozó gitárokkal megtámogatott dalban egyébként Paul néhány énekdallam-szerűséget is megenged magának, persze csak a maga ősember módján. A következő Don’t Cry Blues ugyan valamivel nyugisabb tempókkal operál, és bár bőven nyakon van öntve feelinges gitárszólókkal is, ez azért még így is elég távol van az igazi bluestól. Mondjuk, egy ilyen hangszálgyilkos énekessel furcsa is lenne, ha ilyesmivel próbálkoznának. Én azt mondom, maradjanak is a jó öreg heavy metalnál.
A kissé rövidke műsoridő végéhez érve sem igazán tapasztalhatók a lemezen a gyengülés jelei, sőt, továbbmegyek, a két személyes kedvencemet épp ide sikerült a csapatnak elrejtenie. A Slave to Haze az Iron Maiden-es középrészével lopta be magát a szívembe, az epikus pillanatokat is felvillantó, de amúgy kifejezetten vad Evil Wrench pedig szintén a lemez legerősebb pillanatai közé tartozik. Egyedül a nyúlfarknyi instrumentális darabot, a Calm Before the Storm-ot érzem egy kicsit feleslegesnek.
Zárásképpen megjegyezném, hogy a csapat elég sajátos módon lavíroz a jövő technológiája és a kőkorszak között, már ami a friss album terjesztését illeti, ugyanis a Smell of Perdition jelenleg csak két formátumban érhető el azok számára, akik hajlandók pénzt áldozni rá: digitálisan és kazettán. Ennek az okára nem sikerült rájönnöm, ahogy arra sem, hogy lesz-e bakelit- vagy CD-kiadása a lemeznek; én reménykedem benne, az utóbbiba szívesen beruháznék. Ha hozzám hasonlóan te is szereted a jóféle, sallangmentes heavy metalt, akkor mindenképpen adj egy esélyt ezeknek a jóravaló málcsikoknak, és ki tudja, talán te is új kedvenceket avatsz majd a személyükben!
Leave a Reply