Amikor véglegesítem magamban, hogy milyen témájú lesz a cikkem, vagy melyik lesz a következő kivesézendő lemez, utána a legnehezebb dolog kitalálni, hogy miként kezdjem a bevezetőt. Mostani írásom indítószövegén legalább három napig agyaltam, sok verziót felvetettem, hogy milyen mondatokkal kezdjem a témát. Eleve nem könnyű a Faith No More-ról cikket írni, nem egyszerű leírni az érzéseimet velük kapcsolatban, de azért nem is lehetetlen vállalkozás, csak jönnie kell az ihletnek. Aztán a hosszú tökölődés után megszülettek az első gondolatok, utána pedig ment minden, mint a karikacsapás. (Ó, hogyne!) Szóval, könnyű is, meg nem is. 🙂
Na, és akkor itt a bevezető, mert a fenti mondatok csak szócséplésnek voltak jók:
Sokat beszéltünk már arról, hogy vajon hányadik nagylemez a legjobb egy adott bandától. Számos ember szerint a bemutatkozás visz mindent, mások szerint viszont a harmadik, negyedik stb. album az együttes pályafutásának csúcsa – persze, ez zenekarfüggő, nem általános. Az is szóba került, hogy a harmadik lemez vízválasztó lehet a tagok életében, akármi is történt előtte, ott dől el, hogy az együttes befut-e, vagy megy a levesbe, és soha nem fog komolyabb sikereket elérni. Az amerikai Faith No More tipikusan abba a „rendszerbe” illik, ahol a harmadik kiadvány hozta meg a nagy áttörést. Az első lemezük egy ígéretes kezdés volt, a másodikkal már egy szintet feljebb léptek, utána viszont kirúgták Chuck Mosley énekest (RIP), és mint tudjuk, egy énekescsere sosem jön jól egy zenekarnál (főleg nem ilyenkor), de tizenkilencre lapot húzott a maradék négy ember, és ez bejött, mert Mike Bordin-ék jó kártyát vettek fel: a Mike Patton énekes-fenoménnal kiadott The Real Thing óriási népszerűséget hozott a bandának, a világ minden részén megismerték nevüket – nem érdemtelenül. Na, de innen hogyan tovább? Ez a következő nagy kérdés azoknál az együtteseknél, ahol hirtelen beérkezik a siker, és mindenki azt várja, hogy a következő korongokon is hasonló (vagy még magasabb) színvonalú muzsikát halljanak az emberek.
Rengetegen állítják azt, hogy Patton-nal kezdődött el a FNM aranykora, amiben van is igazság, de ne kisebbítsük Chuck Mosley érdemeit, ő is sokat hozzátett ahhoz, hogy a zenekar kikövezze a hihetetlen magasságokig vezető utat. Érdekes módon, ez nem feltétlen jött jól a tagoknak, mert a The Real Thing sikere után kézzel-lábbal tiltakoztak a rap metal, funk metal címkék ellen, mivel ezen új stílusok keresztapjaiként kezdték el emlegetni a zenekart, és valószínűleg azt sem csipázták, hogy felhígult a közönség. Billy Gould-ék azt mondták, hogy mi semmilyen skatulyába nem illünk be, meg hogy húzzanak el a divatemberek, és ennek dacára kiadták az Angel Dust lemezt, ami szembement mindenféle irányzattal, a legvadabb ötleteket vetették be az album elkészítéséhez (és semmi rappelés), de jé, láss csodát, ezt a kiadványt is kajálta a nép, népszerűségük egy cseppet sem csökkent, majd a King for a Day… sem taszította őket nyomorba, pedig itt is egy kicsit mást csináltak, mint előtte.
Szerintem az ötödik albumnál már úgy gondolták a tagok, hogy bármit megtehetnek, mivel az előzmények őket igazolták, így nincs veszítenivalójuk, olyan zenét fognak csinálni, amihez éppen kedvük van, tojnak rá, hogy ki mit vár el tőlük. Néha az ilyen „belekakilós” hozzáállás a legjobb módszer, és ez újra bejött a bandának. Sajnos, Big Jim Martin távozása után a gitárosokkal hadilábon álltak, gyorsan két hathúrost is elfogyasztottak ebben az időszakban. Az albumot még Trey Spruance játszotta fel, de hamar leváltotta őt Dean Menta, aki szintén nem töltött sok időt a zenekarban (az ezt követő Album of the Year-en Jon Hudson pengetett). Ám ha meghallgatja az ember a lemezeket, nem feltétlenül a gitár a fő kellék ebben a zenében. Természetesen nagyon fontos láncszem a hathúros hangszer, de ez a muzsika sokkal összetettebb és eklektikusabb annál, hogy erre épüljön. Itt ugyanúgy főszerepben van a basszusgitár, a billentyű, a dob, az énekről nem is beszélve.
A King for a Day… Fool for a Lifetime rendkívül változatos, több színben pompázó nagylemez, amely a lágy, metal-idegen daloktól az elmebeteg zúzásig mindent felvonultat. És mégis mindegyik tipikus Faith No More. Mike Patton is úgy elengedte magát, mint bélgörcsös ember a tiszta terepen: nem lacafacázott, minden őrültséget bevetett, ami hatalmas énektudásából fakad. Zseniális énekes, akinek óriási hangterjedelme van, de ez nem jelenti azt, hogy King Diamond-i magasságokig tornáztatná fel a hangját; nála abban mutatkozik meg a változatosság, hogy a legkülönbözőbb énektechnikákat alkalmazza a dalokban. Énekel lágyan, dallamosan, énekel gyorsan és énekel „agya-hagyott” stílusban is, ahogy éppen a nóta megkívánja, de természetesen a mélytől a magasokig is végigszántja a skálát.
A kezdés igen pörgős (Get Out), remekül nyitják ezzel a gyorsabb nótával az albumot, aminek kiváló refrénje van, Bordin pedig a maga sajátos modorában pakolja az alapokat (pergő és tam kombi). Apropó, a dobosnak ekkorra már kilométerekről felismerhető játékstílusa van, ami ebben a tételben is hamisítatlanul jelen van. Az ezt követő Ricochet már visszafogottabban zizeg, több a középtempó, lassabb kiállások is tarkítják a számot, Patton pedig brillírozik benne. Aztán a harmadik tétel a legnagyobb meglepetés (Evidence): ennek köze nincs a metalhoz, de még rockzenének sem nevezném, inkább dzsesszes bárzenének. És voltak olyan bátrak, hogy klipet is forgattak hozzá, stílusosan egy bárban zenélve. Igazából én nagyra értékelem ezt a fajta hozzáállást, de nekem egy picit hosszú ez így, mert a dal végére egy kicsit elfáradok, de ha egy elit kávézóban fontos megbeszélésen vennék részt (amire kevéssé van esély), ebben a helyzetben simán ezt hallgatnám háttérzeneként. Sok zongora, Bordin-pihentető dob, finoman adagolt basszus, kiherélt ének: ez az Evidence.
Ezután ismét másik arcát mutatja a zenekar (a sok közül), mert a The Gentle Art of Making Enemies-ben gurul el először Patton gyógyszere, amihez Bordin is asszisztál az említett dobjátékával. Tipikus agyeldobós, egyben keményen odapörkölős dal. A Star A.D. üstjében rengeteg stílus kevereg, fortyog, van itt funky hatás, dzsesszes témázás, alternatív mulatozás, amihez fúvósokat is bevetnek. A Cuckoo for Caca (már a cím is beteg) nótában Patton már nem is keresi az elveszett pirulát, örül neki, hogy nem szedálódik, szinte magából kivetkőzve üvölt, szűköl, vinnyog. Ez így leírva elég merész, de rohadt jó ez a tétel, a gitár is elég acélos, a dobot pedig nem is említem. Gyorsan le is öntik a népet egy vödör vízzel megnyugvásként, mert a Caralho Voador ismét békésebb vizekre evez a visszafogottságával, és még portugál nyelvtudását is megvillantja a pacsirta. De csak addig van béke, amíg fel nem hangzik az Ugly in the Morning. Patton itt már egyértelműen kényszerzubbonyban feszít, de egyszerűen zseniálisan tetteti a hülyét. A szám végére már én is a gumiszobában érzem magam. 🙂
Még jó, hogy a Digging the Grave nem lóg ki sehonnan, ez egy „átlagos” FNM szám, amihez a jelző nem pejoratív jelleggel bír, mert szuper a nóta, csak szimplán nem extrém. Jó a refrén, jók a verzék, jó a hangszerelés, jó minden. A Take this Bottle lírai húrokat penget, és ezt is nevezhetném tipikus szerzeménynek. De mégsem teszem, mert az egyik kedvencem az albumról, olyan érzelmeket feszeget. Hallani, hogy Patton szívből énekli a sorokat, és persze remek technikával. Vicces amúgy, hogy a dal végén újrakezdődik a szöveg, és nem sokkal rá szépen lekeverik. A címadó dalt nem érzem annyira erősnek, de csak azért, mert a többi annyira magas szinten van. Amúgy semmi baj vele, ez is bármikor jöhet. Azért inkább a What a Day, ami egy lendületes tétel, természetesen a szokásos hozzávalókkal: Bordin eszement bőrözésével, Patton frankó dallamaival és elborultságával (még mindig nincs meg a tabletta), és a többi hangszer sokszínűségével. A The Last to Know nem igazán pattogós, ellenben remek húzása van, Patton pedig felemelte a koronát, amit majd a fejére tesz, de ehhez még meg kell várnunk a záró nótát, a Just a Man-t…
…amelyben olyan emóciót kavar énekével, hogy az utánozhatatlan. Erre még rásegít egy gospel-kórus is, de a prímet egyértelműen ő viszi: zseniális dallamok, egyéni technika és érzelmek, ami kirezeg hangszálaiból. Nálam minden idők egyik legjobb FNM dala.
Ezzel a nagylemezzel simán benevezhetne a zenekar a világ legeklektikusabb albumainak versenyébe, és azt hiszem, nem érne el rossz eredményt, és ha a színvonalat is bírálnánk, a győzelemre is esélyesnek mutatkozna. Hatalmas mű, ami ugyan már nem érte el az előző kettő népszerűségét, de ez semmit nem von le érdemeiből.
Leave a Reply