Elend: The Umbersun (1998)

Egy heavy metál magazin lemezismertetője rosszabbul nem is kezdődhet: az Elend hagyományos értelemben véve talán nem is egy zenekar, a The Umbersun-on hallható zene pedig egyáltalán nem metál. Úgy vagyok velük, hogy nem hallgatom agyba-főbe a lemezeiket (nem is ismerem behatóan mindet), de egy-egy jól elkapott hanghordozójuk néha előkerül a gyűjteményből. Amikor olyan a hangulatom, pont jól jön, de nehéz lenne elviselni hosszabb távon. Zenéjük nem szerves része a metálnak, de a sűrű – és gyakran távoli – kapcsolódási lehetőségek okán ezen a környéken sem néznek rájuk rossz szemmel. Kicsit fura, kicsit idegen, amit csinálnak, de a rockzene partvidékén tágas otthonra lelhet egy ilyen fajta koncepció. Végül is ugyanazon a kontinensen utazunk. Ahogy a Dead Can Dance vagy az Arcana kedves lehet a szívünknek, úgy az Elend is igényt tarthat kitüntetett figyelmünkre.

Csak hogy képben legyünk: egy francia-osztrák alapítású kamarazenekarról van szó (mégis zenekar tehát), amolyan stúdióprojektről, amelyet francia részről Alexandre Hasnaoui, a sógorok felől pedig Renaud Tschimer (mindketten multi-hangszeres zenészek, zeneszerzők) hívott életre 1993-ban, és tartott működésben hét lemez erejéig. A kettejük irányította vállalkozás harmadik fix pontja Sebastian Roland (programozó és hangmérnök), aki 1997-től tagja a „belső körnek”, de rajtuk kívül még tucatnyi közreműködő munkája fekszik minden egyes megjelenésben. A szoprán és alt énekkel, fúvósokkal, csellistákkal, és még ki tudja, ki mindenkivel kibővült, komolyzenei ambíciókkal kacérkodó formáció zenéjének behatárolása első olvasatban pofonegyszerű. A neoklasszikus/dark ambient irányzat simára vasalt és sötéten is elegáns ünnepi ruháját pont rájuk szabták. Zenéjük nehézipari értelemben semmilyen fémet nem tartalmaz, anyagtalan fémet viszont annál inkább. Mélyre sötétült hangulata, sűrű atmoszférája és doom-osan nehéz témái miatt a „gót” jelzővel sem csapjuk be magunkat, ha rájuk gondolunk.

Renaud Tschimer

Az Elend nem játszik kis pályán. Officium Tenebrarum, vagyis sötét zsolozsma. A három albumot kitevő bemutatkozó ciklusuk összefoglaló címének latinos komolysága kellemesen bizsergeti a nagy ívű jóságok iránt fogékonyak érzékszerveit. A trilógia főszereplője a száműzött és büntetését töltő Lucifer, Milton költeményének örökké lázadó angyala, akinek izgalmas személyisége kiapadhatatlan ihlet forrása a művészetek minden ága számára. Történetének színes kalendáriumába lapoz bele a szerzőpáros is, és formál köréje egy X. századra visszanyúló, katolikus ünnepek keretei közé helyezett monumentális művet, amelynek első harmada még nagyrészt Milton szövegén alapul (Lecons de Ténébres, 1994), ám ezután kilépnek a sorok közül, és saját elemek hozzáadásával végül a harmadik lemezen teszik fel a koronát zaklatott hősük fejére. A The Umbersun nemcsak a trilógia ékköve, hanem az Elend teljes katalógusának is egyik kiemelkedő darabja.

Vangelis modernségébe ágyazott wagneri indulatokkal csap a lemez a lecsóba. A Du Trefonds Des Tenebres címre keresztelt, mindent maga alá temető, lavinaszerű áradat szinte már a black metálos acsarkodásig elfajuló drámaisággal zúdul alá a hegyormok szilánkos falain, hogy aztán a felzaklató és elidegenítő tíz perc után a völgy mélyén megrekedt ambient párafelhőkben találjon megnyugvást. A Melpomene-ben formát kezd ölteni a másik véglet, ami aztán a Moon of Amber-ben teljesedik ki, és válik áttetsző fátyollá, amit éteri kórusok és suttogó szavak tartanak lassú hullámzásban. Az Apocalypse kileng ide is, oda is; lassan lélegzik, kitör és lehiggad. Innentől kezdve nagyjából erre számíthatunk: a The Umbersun néha csendes, mint a víztükör, máskor pedig heves zivatarként kerget védett helyre. A klasszikus zenék világát megidéző teátrális drámaiság, mint ragadós szentséggel átitatott mocsár: elnyel, magába temet. A zenéhez tökéletesen idomult szöveg négy nyelven íródott: angol, francia, latin és héber sorok keverednek egymásba; szakrális emelkedettségük időtlenné teszi a produkciót, így a gazdag hangszerelés hullámain hánykolódó fordított megváltástörténet hatalmas távlatokat nyit meg, bele is lehet szédülni rendesen. A komolyzene szélsőséges kihívásaival kell szembenéznie annak, aki nekifut a lemeznek, és az ennek megfelelő jutalom várja azt, aki a végére ér.

Lucifer jött, látott és győzött. A földre vetett angyalok vezére egész biztosan dobogós helyen van a legkedveltebb és legizgalmasabb entitások képzeletbeli versenyén. Sikerének titka talán abban rejlik, hogy személyisége két részre szakadt. Az aljas trónbitorló és a fényhozó forradalmár külön-külön is megér egy misét, együtt azonban – összetapadva, mint az érmék két oldala – hatványozottan vonzó és taszító formában áll előttünk. Ha végignézünk a metál színtéren, annyi követője akad, hogy ha tényleg akarnák, bedönthetnék a mennyország kapuit, miközben a csörtető derékhad szélén, az ostrom zajától távol, szépséggel és mágiával felfegyverzett Elend-féle szellemhadak kémlelik a horizontot.

Az Elend lemezeit egyébként a metál kiadványairól is ismert Holy Records adta ki (pont a The Umbersun-t nem, de az összes többit igen), a booklet végén pedig a My Dying Bride-nak és a benne zenélő Martin Powell-nek is köszönetet mondanak (aki ekkoriban az Anathema „beugró” tagja is volt). Ha abból indulunk ki, hogy gót/dark rock előszobája lehet a metálnak, akkor az Elend pedig előszobája lehet a dark rocknak, már amennyiben olyan előadók munkásságával állítjuk párhuzamba, mint a már említett DCD és az Arcana, vagy a Die Verbannten Kinder Evas (amelynek alapítói egyébként a Summoning-ból is ismert Protector és Silenius).

Alexandre Hasnaoui

A rengeteg közreműködő (harmincat számoltam össze a The Umbersun-on) időpontjainak egyeztetési nehézségei és a felvételek emelkedő költségei miatt az Elend végül 2007-ben beszüntette tevékenységét, de a legújabb hírek szerint tavaly újra aktiválták magukat, és várható is tőlük valami. Nem mondom, hogy tűkön ülök, de ha összefutok vele, majd belehallgatok. Az eddigi hét album – köztük egy másik háromlemezes ciklus, a Winds Cycle – bőven elég ahhoz, hogy az ember találjon köztük kedvencet magának.

Én a The Umbersun-t találtam, és tudnám is ajánlani, de csak módjával: sűrű és nehéz anyag, kizárólag különleges alkalmak ritkán előkerülő kísérője.

A cikk szerzője: Bársony Péter54 további cikk
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*