Úgy vélem, 1990-ben a death és a thrash metal még fej-fel mellett haladtak. Előbbi egyre jobban kezdett szélesebb népszerűségre szert tenni, teret hódítani, de utóbbiban is maradtak még tartalékok. Mégpedig elég komolyak. Ebben a folyamatban a Roadrunner-nek elévülhetetlen érdemei voltak.
Korábban mind Coly, mind jómagam megemlékeztünk már az 1985-ben, Oaklandben létrejött Defiance-ről, így a kezdetekről nem akarok részletesen írni, jelen sorokat idén 30 éves második lemezüknek, az 1990. március 26-án napvilágot látott Void Terra Firma-nak szentelem. Az előzményekről csak annyit, hogy egy évvel korábban, a Product of Society-vel debütáltak – nem mellesleg második, 1988-as Hypothermia demójuk alapján figyelt fel rájuk a Roadrunner –, tehát megalakulásukhoz képest viszonylag későn. A korongot Jeff Waters segítségével rögzítették Vancouverben, a zenekar viszont nagyon elégedetlen volt a producer hozzáállásával, mivel azt mondta a csapatnak, hogy tekerjék lejjebb a hangerőt a gitárokon, így egy nagyon gyenge, vékony hangzás kerekedett ki belőle, megölve a thrash lényegét, az intenzív riffelést. Ezen kívül hozzátették még, hogy Jeff rendkívül amatőrként viselkedett velük a felvételek folyamán.
Különösebben nem hívták fel magukra a figyelmet, nem szólt óriásit az anyag, ettől függetlenül megismertette a banda nevét a rajongókkal. Miután pár koncertet lebonyolítottak Bay Area-ban, Ken Elkington énekest elkötelezettsége hiányában kirúgták, akinek helyét az ex-Laughing Dead frontember, Steev Esquivel vette át, és a Defiance vele fejezte be a lekötött bulikat, a turnét.
Új nótáikkal a tarsolyukban, 1989 decemberében vonultak a kaliforniai Prairie Sun stúdióba, hogy azokat John Cuniberti producer segítségével vegyék fel (aki korábban többek között Joe Satriani Surfing with the Alien alkotásával szerzett magának nevet), míg a maszterizálásra New Yorkban, a Hit Factory-ben került sor. Hiába indult ekkor már leáldozásnak a thrash csillaga, azért a műfaj tartotta még magát, hiszen a Void Terra Firma egy roppant erős közegbe érkezett, bőven volt konkurenciája. Hozzá kell tennem, hogy ennél az albumnál jobb, erősebb produkciók születtek thrash fronton 1990-ben, noha a végeredményt illetően abszolút semmi oka nem volt panaszra az együttesnek, még akkor sem, ha világmegváltó, meghökkentő ötleteket nem vonultatott fel, nem forgatta ki sarkaiból a világot.
Csak a rend kedvéért: amennyiben szűkebb környezetüket, az öböl mezőnyét veszem alapul, 1990-es datálású az Act III (Death Angel), az Oppressing the Masses (Vio-lence), a Twisted into Form (Forbidden), a Souls of Black (Testament), és akkor a Seasons in the Abyss-ről, a Rust in Peace-ről, a Lights…Camera…Revolution!-ről még nem is szóltam. Sőt, ki ne felejtsem a felsorolásból a Coma of Souls-t, a By Inheritance-t, illetve a Never Neverland-et. (Plusz volt egy Persistence of Time is.) Ennek függvényében talán már érthető, miért maradt „észrevétlen” a Void Terra Firma. Maradjunk annyiban, hogy a Defiance megpróbált felzárkózni a mezőnyhöz, lépést tartani vele.
Márpedig ezek az arcok apait-anyait beleadtak abba, hogy némi feltűnést generáljanak. Mondanom sem kell, hogy a hangszeresek teljesítményében még lámpással keresve sem találunk hibát. Doug Harrington (R.I.P.) és Jim Adams gitárosok, valamint a Matt Vander Ende dobos és Mike Kaufmann basszusgitáros alkotta ritmusszekció játéka előtt tényleg le a kalappal; felkészültségük, tudásuk minden igényt kielégít, felvonultatva a Bay Area-i mozgalomra jellemző összes ismérvet. A csapat – vélhetően – ott vérzett el, hogy nem volt önálló karaktere, arca; Steev Esquivel hangja egy az egyben Chuck Billy-ére hajaz (bár ez esetben nem tudom eldönteni – talán nem is akarom –, hogy alapból volt ilyen az orgánuma vagy szándékosan).
Ezzel még nagyjából nem is lenne különösebb probléma, azzal ellenben sokkal inkább, hogy így a muzsika erősen hasonlít a Testament zenéjéhez. És itt van a döglött kutya elásva, mert amíg a Testament első négy lemeze instant klasszikus, kiváló szerzeményekkel felvértezve, a Defiance dalaiban kevesebb a kapaszkodó. Nem mondtak nemet a komplexitásra (még egyszer hangsúlyozom, kiváló egyéni zenészi teljesítményeket vonultat fel a korong), ugyanakkor a markáns, megjegyezhető részek kisebb hányadban képviseltetik magukat. Példának okáért a Deception of Faith valahol hasonlóságot mutat az Alone in the Dark-kal, benne Esquivel Billy-s üvöltéseivel, de komplexitásával „csavarnak egyet a történeten”.
Jó darab a címadó szerzemény, óriásikat pörget Matt Vander Ende a hc-s kapkodású Slayground-ban, akusztikus részekkel díszítik a Questions-t (felépítését tekintve ez is összetett nóta) és a Checkmate-et, remekül dolgozták fel az Iron Maiden Killers-ét, csak az a fránya Testament-szellem ne lebegne ott végig a dalok fölött! Ahogy a Skitz-Illusions-ben is; mi több, ebben némi Sacred Reich is megfigyelhető. Aztán ott van a Steamroller, a Buried or Burned, a Last Resort (Welcome to Proverty – némi Trial by Fire-áthallással); ezekben is a komplexitás viszi a prímet a befogadhatóság kárára. Ellenben a hangzás semmi kivetnivalót nem hagy maga után, John Cuniberti létjogosultságot szolgáltatott a Defiance-nek, valószínűleg (utólag könnyű okosnak lenni) vele kellett volna dolgozni az első korongon is. Tömény, pengeéles a megszólalás, csak hát a megjegyezhető momentumok hiánya von le sokat az összképből.
Több Bay Area-i banda nem jutott szerződéshez, nem jutott el lemezkiadásig a hőskorban (pl. Führer, Desecration, Betrayel), hozzájuk képest a Defiance „összeteheti a két kezét”, amiért a Roadrunner felkarolta. Igaz, komolyabb pályát nem futottak be, albumaik sem feltétlenül említhetők egy lapon a többiekével (Forbidden, Testament, Vio-lence, Death Angel stb.), de olykor-olykor jólesik elővenni és megdöngetni őket. Még egyszer mondom: korai életművükkel nincs okuk a szégyenkezésre.
Leave a Reply