Pont nincs évfordulója, de nem is kell hozzá öttel osztható évszám, hogy a Coroner mesterműve előkerüljön a gyűjteményből. Minden év bármely napjából ünnepnapot varázsolhatunk, ha elindítjuk a No More Color-t. A nagy örömködés előtt azonban – egy pillantást vetve a szürke zónába – nézzünk szembe a tényekkel. Amikor pár évvel ezelőtt megtudtam, hogy a Coroner körül életjelek mutatkoznak, örültem is a hírnek, meg nem is. Az elsőre bevillanó jóleső lelkesedést beárnyékolta egy adag egészséges kétely, vagy inkább félelem. Az ilyen visszatérések mindig kockázatosak, főleg, ha olyan kult zenekarról van szó, mint a svájci brigád. A 2005 óta folyamatosan lebegtetett hír végül csak 2010 júniusában kapott hivatalos megerősítést, hogy igen, az időpont-egyeztetési nehézségek elhárultával újra aktívak, de egyelőre, bemelegítésként csak fesztiválfellépésekre számítsunk, és egy évnél hosszabb távra nem is tervezik a visszatérést.
Az első lendülettel leadott koncertek után természetesen egy esetleges új album lehetősége is felmerült, ezzel kapcsolatban azonban a tagok eltérő véleményen voltak. A többiekkel ellentétben, Marky Edelmann (alias Marquis Marky) dobos egyáltalán nem lelkesedett az ötletért. Nem akart új zenét írni Coroner név alatt, nem kívánta a hátán cipelni a régi albumok iránt érzett felelősség súlyát. E tekintetben maximálisan megértem a hozzáállását, végső döntése mégis rosszul esett, és előzetes félelmeimet látszott igazolni: 2014-ben búcsút intett a Coroner-nek, vagyis a klasszikus albumokat jegyző felállás egyharmada hirtelen kikerült a képből. Alapító tag volt, ő írta a szövegeket, és a lemezborítók tervei is az ő elképzelései alapján készültek, tehát mindig is meghatározó része volt a zenekarnak. A helyére Diego Rapacchietti jött a 69 Chambers-ből. Az újjáalakulás elkezdte felemészteni a legendát.
2016-ban kijött tőlük egy életmű-összegzésnek (vagy időhúzásnak?) is felfogható, pazar kiállítású, és egyenként dedikált kiadvány (Autopsy: The Years 1985-2014 in Pictures), benne három DVD-n és egy CD-n csupa finomsággal: dokufilm, koncertanyagok (a múltból és a visszatérés utáni időkből), best of, meg minden, ami fanatikus gyűjtőknek ilyenkor dukál.
2017-ben pedig azzal a bejelentéssel borzolták a rajongók kedélyeit, hogy stúdióba vonulnak, és megkezdődnek az új album felvételei, és hogy kiadó is van az egyelőre még cím nélküli anyag megjelentetésére… ám ez anyag mostanáig vagy nem készült el, vagy elkészült, de nem tudni, miért, nem lett kiadva. Mindenesetre valahol elakadt a dolog, most pedig már 2020-at írunk. Nem jó előjelek ezek, és bevallom őszintén, a fentiek fényében elég szkeptikus vagyok az ezredforduló utáni Coroner-lemezzel kapcsolatban. Ott tartok, hogy várom is, meg nem is. A kérdés pedig adja magát: sokévnyi hallgatás után és egy hibátlan életművel a hátuk mögött vajon tudnának még valami érvényeset mondani a számunkra?
Kétkedéseimre, mondjuk, pont most cáfolt rá a Psychotic Waltz, vagy korábbról a Celtic Frost, szóval nem kell, hogy minden sírból-feltámadás kínos találkozásokban végződjön, de fenntartom magamnak a jogot, hogy először csak tisztes távolságból üdvözöljem a rég látott pajtikat. Persze eszemben sincs megfosztani őket egy szenzációs új album elkészítésének a lehetőségétől, és ki is nézem belőlük, hogy képesek még nagyot gurítani, de addig is, amíg kézzelfoghatóvá nem válik a jövő, a múlt felé érdemes fordulni, és ott keresni a jó dolgaikat.
Az, hogy a Coroner már első lemezén meghaladta a thrash metalt, talán nem vita tárgya. Annyira sosem voltak progresszívek, hogy ne tekintsük zenéjüket ízig-vérig thrash-nek, annyira viszont mégis progresszívek voltak, hogy a thrash olykor fullasztóan szűk határain belül pont ne ők legyenek a középpontban.
Az 1986-os Death Cult demó – azon túl, hogy végig Tom G. Warrior énekel rajta – még nem volt átütően eredeti, a valódi Coroner-szellem még nem ébredt fel benne. Pedig a lényeg adott volt hozzá: a demót rögzítő felállás már azonos a későbbi/mindenkori Coroner-felállással. A legkorábbi időszak jövés-menése után, a Coroner név három embert jelent, éspedig ugyanazt a hármat (egészen mostanáig). Stabilitásuk logójukon is megjelenik: Ron Broder (alias Ron Royce), Tommy Vetterli (alias Tommy T. Baron), valamint Marky Edelmann (alias Marquis Marky) neve – mint megváltoztathatatlan tény – öleli körbe a háromfelé torzult koponyát.
A Death Cult és az egy évre rá érkező R.I.P. között valami történt a csapattal (utóbbi lemezről Zozzie írt bővebben itt), mert a demón hallható, egyértelműen a Celtic Frost hatásait mutató zene sok tekintetben távol áll a bemutatkozó albumon megszólaló, még szárnyait bontogató, de már kifinomult muzsikához képest. Ron Royce éneke ugyan Warrior stílusát idézi, és a zene legmélyén akár a Celtic Frost-ot is fel lehet fedezni, az összkép mégis egy rétegzettebb zenei világot mutat, ami a Punishment for Decadence-en tovább fejlődött, még jobban kitárult és gazdagabb lett, a No More Color-on pedig elérte evolúciójának egyik lehetséges csúcsát.
Nekem is ez ugrott be, és mások is így fogalmaznak: a Coroner a thrash metal Rush-ja. Ez megtisztelő párhuzam, a No More Color pedig jó érv amellett, hogy igaz is lehet. Hasonló receptet követnek: ravaszul technikás dalszerkezeteik mindig kiismerhetetlenek maradnak, de sosem válnak végképp átláthatatlanná. Pont annyira kanyargósak, hogy még nem veszünk el bennük, de azt sem érezzük, hogy egyenes csőbe húztak volna, amin csak egyszer érdemes végigmenni. A lemezen sorjázó nyolc tétel mindegyike e szellemben fogant, és ugyanazon a szinten, ugyanazzal a súllyal fogalmazza meg a Coroner lényegét. Harmincöt percben – ami ideális hossz egy ilyen zenéhez – nyolcszor hallhatjuk ars poeticájuk különböző variánsait; mind tömény és határozott állásfoglalás.
Die by My Hand, No Need to Be Human, Read My Scars és a többi…; furán átláthatatlan szerkezetük fodros csipkézettséggel van teleaggatva, elsősorban Tommy T. Baron bámulatos gitárjátékának köszönhetően, akinek teljesítménye, finoman szólva is több, mint meggyőző. Mindig is ő volt az egyik kedvenc gitárosom, és nem csak akkori fejemmel gondoltam ezt komolyan, hanem most is, hogy a cikk miatt kb. huszadszor hallgatom végig az albumot. Csak ámulok, amikor meghallom, amit ezen a lemezen művel. Úgy pattintja ki a riffeket és a pazar szólókat a hathúrosból, mintha egy leállíthatatlan és soha hibázni nem tudó gépezet ontaná magából a tökéletes alkatrészek tömegét. Baron azon kevesek egyike, akinek jobbnál jobb témái olyan természetességgel röpködnek körülöttünk, hogy véget nem érő áradatukban, szűnni nem akaró dominanciájukban és barokkos tekergéseik közepette sem válnak fárasztóvá; villanó szárnyú, könnyed pillangókként cikáznak az ének ritmikájával kijelölt út kövei fölött, és elmossák a határokat.
Ron Royce éneke a thrash metal berkein belül akár „bársonyosnak” is nevezhető, de megoldásaival együtt mégis igazi thrash-orgánum (mintha Warrior megköszörülné a torkát, mielőtt mikrofon elé áll), basszusjátéka pedig egyik rejtett szépsége a lemeznek.
A zene összképe sűrű, „belakott”. Minden pillanat annyira ki van használva, hogy egy tűt sem lehetne az események közé ejteni. Tempósan érkező témák és váltások organikus áradataként sodor magával a No More Color, és még a lemezt záró, látszólag lenyugodott, lassabban kikristályosodó The Last Entertainment is fölénk kerekedik a végére. Személyes kedvencem nincs is a lemezről. Minden tétele ugyanolyan magas szinten tartalmazza a Coroner zenéjének kvintesszenciáját, hogy a nyolc nagyon jó szám közül nem tudnék egy „még jobbra” mutatni.
Az, hogy sosem tudtak áttörni, nem az ő hibájuk. Így jár, aki átlagon felüli. Amit lehetett, megtették: a legtöbbet hozták ki magukból és a műfajból. A szeszélyes széljárás azonban nem nekik kedvezett, és nem az égbe emelte, hanem kisodorta őket a főáramlatból. Korukhoz képest talán egy kicsit előreszaladtak, de az idő végül őket igazolta, és ma már tudjuk: kitapintható hatással voltak a modern metalra. A No More Color ma is friss és korszerű benyomást kelt, tele van élettel, energiával. Ha arra kérne valaki, mutassam meg, mi a jó a thrash metalban, a Reign in Blood-ot és ezt az albumot adnám oda neki. Egy ilyen lemez előtt csak meghajolni lehet, és megköszönni, hogy van.
Leave a Reply