Black Swan: Shake the World (2020)

Még valamikor a kilencvenes évek közepén Serafino Perugino egy kisebbfajta hőstettet vitt végbe azzal, hogy megalapította a Frontiers Records-ot. Azokban a zeneileg vészterhes időkben kiadója valóságos oázisként szolgált az akkoriban lemezszerződés nélkül kallódó dallamos rock és metal zenekarok számára. Nyilván nem gondolom azt, hogy egyedül a Frontiers-nek köszönhetjük e műfajok jelenleg tapasztalható reneszánszát, de azzal, hogy a legnagyobb nehézségek közepette segítő kezet nyújtottak ezeknek a csapatoknak, kétségtelenül szerepet vállaltak abban, hogy a melodikus zenék ne tűnjenek el nyomtalanul a zeneipar süllyesztőjében.

A kétezres években azonban ennél a társaságnál felütötte a fejét egy olyan jelenség, ami mostanra egy kissé beárnyékolja egykori makulátlan jó hírnevüket. Ne kerülgessük a forró kását: igen, a kiadó által megálmodott és összeállított, úgynevezett supergroup-okról van szó. Ezeknek ma már se szeri, se száma, és az általuk összetákolt lemezek legtöbb esetben maximum közepes minőségű, fapados hangzású, összecsapott rutinmunkák hatását keltik. A procedúra nagyjából a következőképpen fest: összejönnek a zenészek, kezet fognak, bemutatkoznak egymásnak, előveszik a fiókból az eddig fel nem használt dalvázlataikat, egy kicsit kikalapálják azokat, aztán irány a stúdió, utána pedig lehet szépen sorba állni a kasszánál.

Ilyen előzmények mellett csupán egy gúnyos félmosolyra futotta tőlem, amikor eljutott hozzám a Black Swan nevű formáció híre, annak ellenére, hogy a részt vevő zenészeket egyáltalán nem tartom kispályásoknak. A Dokken ugye egy alapzenekar, erről felesleges vitát nyitni, a basszer Jeff Pilson pedig már többszörösen is bizonyította a rátermettségét, tehát a ritmusszekciónak ebben a felében már biztos nem lehet hiba. Robin McAuley énekes annak idején Michael Schenker oldalán három lemezt is készített, amelyeken végig kimagasló teljesítményt nyújtott, olyannyira, hogy eredményei elismeréseképpen, zenekari tagsága idejére ki is érdemelte az M.S.G. logó kezdőbetűjét. Reb Beach gitárost leginkább a Winger és a Whitesnake soraiból ismerhetjük, de megfordult a Dokken-ben is. A dobos Matt Starr neve nekem eddig semmit sem mondott, de úgy szól a fáma, hogy játszott többek között Ace Frehley mellett is. Ennél jobb ajánlólevél nem is kell ide.

Mint ahogy már utaltam rá, kezdetben meglehetősen közönyösen viszonyultam a csapathoz, ám ez az állapot csak addig tartott, amíg meg nem néztem a címadó dalhoz forgatott videóklipet, amit még a lemez megjelenése előtt tettek közzé, amolyan kedvcsinálóként. Na, ettől a ponttól már határozottan kezdett érdekessé válni számomra a dolog! Bevallom, nem ismerem töviről-hegyire Reb Beach munkásságát, úgyhogy egy kissé felkészületlenül értek a Shake the World nótát valósággal szétfeszítő karakán, húzós heavy metal riffek, arról nem is beszélve, hogy a srác szólójátékát is valamiért jóval blues-osabbnak képzeltem. Robin McAuley képtelenül jó formát mutató hangja pedig egyenesen levett a lábamról, pusztán az énekesi teljesítménye alapján meg nem mondanánk, hogy egy 67 éves embert hallunk. Kilóra megvett a banda ezzel a dallal, innentől kezdve már kifejezetten vártam a lemezt, és persze reménykedtem abban, hogy a többi szám is hozni fogja ezt a magas színvonalat.

Örömmel jelenthetem, hogy a csapat maradéktalanul beváltotta a hozzá fűzött reményeimet, túlzás nélkül állíthatom, hogy valóságos slágergyűjtemény az album. Már a döngölős riffekkel támadó Big Disaster is hamar meggyőzött arról, hogy lesznek még itt kellemes meglepetések, ráadásul ez a dal refrénben még erősebb is, mint a címadó. A háborúból hazatérő, és azóta az egész világot csatatérnek látó katona balladája, a Johnny Came Marching már inkább a hard rockos oldalát mutatja a bandának, ami nem túl meglepő, hiszen ezektől az arcoktól azért várható volt, hogy nem egy vegytiszta metal lemezt fognak elénk tenni. Egyesek Winger-esnek bélyegzik ezt a dalt, nos, őszintén szólva én ehhez nem tudok érdemben hozzászólni, de ha ez igaz, akkor úgy érzem, lassan ideje lesz közelebbről is megismerkednem azzal a zenekarral.

Amikor az Immortal Souls bevezető gitárszólója először belehasított az éterbe, na, ott már én is kénytelen voltam leborulni Reb Beach nagysága előtt. Ekkora témákat tényleg csak a legjobbak képesek írni, már az első hallásra is beleégett a memóriámba ez a zseniális dallam. A legnagyobb rock himnuszok szoktak így indulni, és ez a dal bizony maradéktalanul meg is felel ennek a titulusnak. Ezután a Make It There formájában kapunk egy hangulatos balladát is, amelynek akkordbontásaiba azért nem túl nehéz belehallani a Whitesnake Is This Love-ját. Úgy látszik, Beach mester játékán mély nyomokat hagytak a David Coverdale mellett eltöltött évek.

Az egész albumon egymást váltják a kiváló dalok, itt bizony nyoma sincs üresjáratnak. A She’s on to Us gőzmozdonyszerű riffelése szinte magával sodorja a hallgatót, a The Rock that Rolled Away „minden rendben van” hangulata pedig garantáltan mosolyt csal mindenki arcára. Azok, akik a pörgősebb dalokra indulnak be, szintén találnak kedvükre valót, ott van például a Long Road to Nowhere vagy az Unless We Change.

Azonban hiába a lemez egységesen magas színvonala, az egyik dalt így is muszáj kiemelnem a többi közül, ez pedig a Sacred Place. Nagyjából egy dögös rock ballada és egy húzósabb AOR nóta keverékeként írnám le, megkoronázva egy olyan arcpirítóan fülbemászó refrénnel, amitől egész egyszerűen képtelenség szabadulni. Így hirtelen nem is tudom, hallottam-e az idén olyan dalt, ami ennyire tetszett volna. Meggyőződésem, hogy ha a nyolcvanas években jelent volna meg, ma már klasszikusként hivatkoznánk rá. Hallgatása közben szinte látom magam előtt, ahogy Klaus Meine a földhöz csapja ikonikus sapkáját, majd azon ugrálva, dühöngve kérdezgeti magától: „Ez hogyhogy nem az én fejemből pattant ki?!” Hát igen, a Scorpions-nak pontosan ilyen kaliberű új dalokra lenne szüksége ahhoz, hogy a koncertjeiken ne csak a régi slágereket követelje a közönség.

Azt azonban a hangszeres szekció kiváló munkájának elismerése mellett sem tudom elhallgatni, hogy számomra egyértelműen Robin McAuley a műsor abszolút sztárja. Fel nem foghatom, hogyan sikerült ilyen makulátlan formában megőriznie a hangját 67 éves korára is. A hangszálai között ott bujkál Ronnie James Dio, a már említett Klaus Meine, és érdekes módon, helyenként még Johnny Gioeli is eszembe jutott róla. Ráadásul a klipek tanúsága szerint külsőleg is teljesen vállalható formában van az öreg: egy talpig feketébe öltözött, festett hajú örök rocker, aki láthatóan nem hajlandó tudomást venni a koráról, sőt, egy tízest simán le is tagadhatna. Az én emberem! Tisztán hallatszik az egész lemezen, hogy ez itt az ő jutalomjátéka. Felszabadult előadásmódjának köszönhetően egyetlen percig sem érzem azt, hogy egy rendelésre készült terméket hallok.

Ezek után már csak abban reménykedem, hogy a Shake the World album elég komoly sikert arat majd ahhoz, hogy a csapat elgondolkodjon a folytatáson. Nagyon sajnálnám, ha csupán egyetlen alkalomra szólna ez a kollaboráció. Nem tudom, milyen zenei forradalomnak kell lezajlania ahhoz, hogy ez a lemez ne tudjon felkerülni az év végi tízes listámra. Csupán azért nem adok rá maximális pontszámot, mert akad néhány dal, amelyek hosszából szívem szerint lecsippentenék egy-egy percet, de mivel erre nincs lehetőségem, így kénytelen vagyok egy fél pontot lecsippenteni. Ez azonban senkinek ne szegje kedvét, mindenki bátran tegyen egy próbát az albummal, mert a dallamos rock/metal vonalon ennél erősebbet idén még nemigen hallhattunk.

A cikk szerzője: Gabrielkiss42 további cikk
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*