Bár az Assassin sosem tartozott a német thrash élvonalába, inkább csak a második-harmadik vonalat erősítette, ám számomra mégis mindig nagyon fontos zenekar volt, mert ez a banda is bizonyította munkásságával, hogy milyen sokszínű lehet a thrash műfaj. Elég, ha csak az Interstellar Experience-t említem: a mai napig hallgatom ezt az igazán egyedi ízű, meglepő és lenyűgöző ötletekkel teli albumot, ami szerintem a banda egyértelmű csúcsteljesítménye.
Persze azóta rengeteg idő telt el, konkrétan 32 év, és ezen időszak alatt minden volt az Assassin pályafutása, csak sikeres nem. ’89-ben feloszlottak, mert ellopták a felszerelésüket, és nem volt pénzük újra, majd több sikertelen újjáalakulási kísérlet után végre 2002-ben sikerült újra összekapniuk magukat, de mára csak egyetlen hírmondó, Jürgen Scholz gitáros maradt meg az eredeti, klasszikus felállásból. Aztán sorra jöttek az új lemezek, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel, és úgy jutottunk el 2020 februárjáig, amikor is ismét itt egy Assassin-lemez, a Bestia Immundis.
Ránézésre nem valami hívogató az anyag, ez a borító szerintem nagyon mellément, a ’80-as években talán még elment volna. Emlékeim szerint volt olyan Brutal Metal címlap, ami annak idején ennél jobban nézett ki. Utólag is köszi, Végh Tibi, sok-sok sörrel lógunk még neked értük Majkával. 🙂
De persze nem szabad a külső után ítélni, ezt minden rocker tudja, szóval essen szó a zenéről is. Az első kislemeznóta, a Swamp Thing nyitja az albumot, méghozzá nyaktörő tempóban. Nincs megállás, és a lendület szinte letépi az ember fejét. Úgy tűnik, bőven maradt még energia a düsseldorfi srácokban a 2020-as évekre is. Jó a refrén, nagyon egyben van a dal, és máris eloszlatta azt a félelmemet, ami minden „régi” banda kapcsán felmerül nálam, miszerint iparos-, nem túl ötletes munka várható, ami nem hagy komolyabb nyomot az emberben, egyszerűen átfolyik rajta. Itt viszont erről szó sincs, jobban nem is kezdődhetne a lemez, és a folytatás egy fikarcnyival sem rosszabb. A How Much I Can Take tovább fokozza a tempót, tripla pörgőrúgással megy fejre, végleg leterítve/megvéve a hallgatót, és itt is ügyes a refrén, első hallgatásra megragad az emberben.
Nem mennék végig az összes számon, a színvonal az egész albumon abszolút egyenletes marad, talán csak egy-egy tétel lóg ki felfelé, illetve lefelé a többi közül. A Shark Attack a pozitívabb szereplő, ami olyan számomra, mint egy nosztalgiautazás: simán felvehették volna a ’80-as évek végén is, nekem nagyon bejön. Ennek ellenpólusa a Chemtrails Pt. 1 & 2: csak remélni tudom, hogy ezt a két számot viccnek szánták, nem pedig komoly témának.
Összességében csak ajánlani tudom az Assassin új albumát, mert hiába a sok hányattatás és a szinte teljes tagcsere, a német srácok megmutatták, hogy 2020-ban is tud egy több mint 30 éves banda valami frisset és újat mutatni. Nyilván senki ne várja, hogy ez lesz az új Interstellar Experience, de nagyon erős az anyag, nálam egyelőre megkapaszkodott az idei Top 10-ben. Ha pedig születik annyi ennél jobb album az évben, hogy kiszorul onnan, akkor nagyon jó évem lesz, az biztos. Risk, Pyracanda, Wehrmacht, Carnivore, Crumbsuckers és Forbidden anyagokat akarok!
Leave a Reply