Artillery: By Inheritance (1990)

Tavaly is rengeteg, feldolgozhatatlan zenésztragédia történt. Mindenkiért kár, aki eltávozik közülünk, de engem két muzsikus halála különösen megrázott: Timi Hansené és Morten Stützeré. A sors furcsa fintora, hogy mindketten dánok voltak; előbbi 61, utóbbi 55 esztendősen hagyott itt bennünket örökre. Jelen írásom egyrészt emléket állít Morten Stützernek, másrészt a fenti lemez 30. születésnapja szolgáltatja hozzá az apropót.

Az Artillery a thrash színtér egyik legalulértékeltebb zenekara volt, ehhez kétség sem fér. Pályafutásuk jó példája a „hogyan szívjunk folyamatosan, mint a torkos borz?” effektusnak; ez a banda bőven többre volt hivatott annál, mint, amennyit a hőskorban elért. Továbbmegyek: 1987-ben a Terror Squad-nak óriásit kellett volna robbannia, lángba kellett volna borítania a színteret, mert hiába volt The Legacy, The Ultra-Violence, Terrible Certainty, Persecution Mania, Into the Macabre, az az alkotás toronymagasan verte az akkori komplett mezőnyt. Na jó, az egyes Death Angel méltó vetélytársa volt. Sajnos azonban akkori kiadójuk, a brit Neat Records, „mindent elkövetett azért”, hogy az Artillery ne dicsőülhessen meg. Ehhez a sztorihoz legyen elég annyi, hogy az anyagot ’86 őszén teljesen felvették, ehhez képest csak ’87 áprilisában látott napvilágot. (Ilyen csúszásokról, mondjuk, az Exodus és a Death Angel is tudna mesélni.)

Mindez odáig vezetett, hogy a zenekar átmenetileg feloszlott, sőt, Quorthon (R.I.P.) Carsten Nielsen dobost megpróbálta átcsalni együttesébe, ő viszont kikosarazta, mivel úgy gondolta, hogy az Artillery sokkal nagyobb lesz a Bathory-nál. Menjünk vissza azonban az időben! A csapat 1982-ben, Koppenhága elővárosában, Taastrupban bontott vitorlát. Michael Stützer és Jörgen Sandau gitárosok, Morten Stützer (ekkor még) basszusgitáros, Carsten Nielsen dobos, illetve Per Onink „öntötte formába” az együttest, nevükhöz egy demó fűződik (We Are the Dead – 1982. december 20.), viszont a ’84-es demókon (Shellshock – 1984. augusztus 19.; Deeds of Darkness – 1984. október 14.) már Carsten Lohmannt találjuk a mikrofon mögött. Dán szempontból még az is a ’82-es esztendőhöz köthető, hogy a Mercyful Fate még csak a szárnyait bontogatta (EP-jük november 8.-án jelent meg), ahogy az Evil, a Maltese Falcon és a Witchcross is.

Az Artillery roppant céltudatosan és szorgalmasan kezdte felépíteni önmagát, amit az is jelez, hogy 1985-ben a New Renaissance Records válogatásain szerepeltek egy-egy dallal (Speed Metal Hell – Hey Woman, Satan’s Revenge – Deeds of Darkness). Ekkoriban még csak egy „szimpla heavy metal banda voltak a sok közül”, komoly zenei változást egyértelműen – a Carsten Lohmannt váltó – Flemming Rönsdorf belépése hozott számukra. A hegyomlásnyi emberhez stílusosan hegyomlásnyi hang járult, aki alaposan felforgatta a csapat akkori zenei világát. Az 1985-ös, Rönsdorf belépőjéül szolgáló Fear of Tomorrow-val még csak ijesztgettek, a Terror Squad-dal viszont már kimutatták a foguk fehérjét, kidomborították a bennük rejlő potenciált.

Tulajdonképpen mentőövként kapták szerződésüket a Roadrennertől – igaz, a továbbiakban abban sem sok köszönet volt –, és ennek az együttműködésnek a gyümölcse lett a By Inheritance. Mielőtt 1990 januárjától februárjáig bevetették volna magukat a Sweet Silence stúdióba, hogy Flemming Rasmussen segítségével felvegyék harmadik alkotásukat, személyi átrendeződések történtek soraikban: Jörgen Sandau elhagyta a csapatot, így Morten a bőgőről gitárra váltott, míg az új basszeros Peter Thorslund lett; mindez 1989-ben történt. Amolyan pre-produkciós anyagként először egy kétszámos demót rögzítettek – rajta a Khomaniac-kel és a Don’t Believe-vel, utóbbi a Blessed Are the Strong remake-je –, valamint egy szovjet turnét is lebonyolítottak.

Flemming Rönsdorf

Ahogy említettem, Jörgen Sandau ekkor már nem volt csapat tagja. Flemming: „Amikor felkértek bennünket a szovjetúnióbeli turnéra, megkérdeztük Jörgent, hogy velünk akar-e tartani. Mire ő azt mondta, nem tudja elképzelni magát a bandában, amíg Michael is ott van. Így aztán Jörgen távozott, és ment a maga útján. Elég mókás, hogy ma ő az egyetlen, akivel barátként is találkozom, és jammelős cimborám.”

Az Artillery volt az, amelyik külföldi thrash bandaként elsőként tehette be a lábát szovjet földre, de az előre betervezett öt koncert helyett végül csak kettőt adtak. Flemming: „Nos, maga a turné nagyon érdekes volt, és hidd el, akkoriban az oroszok nem hallottak olyan bandát, mint mi. Amikor először elkezdtünk játszani, úgy tűnt, mintha el akarnának menekülni, de a fiatalabbak elkapták, felfogták a sebességet, és mindez nagyon pozitív volt, úgy Alma Atában, mint Taskentben. A második koncertünkön, Taskentben a közönség már jobban felkészült volt, házilag készített jelvényekkel, szakadt ruhákban érkeztek, de ez nyilván túl sok volt a hatóságoknak, így kitiltottak bennünket, törölték a további bulikat, és feltettek egy Moszkvába tartó vonatra. Félúton Moszkva felé felébredtünk, és kiderült, hogy a vonat visszafelé ment, ahonnan jöttünk. Egy, az Uralban történt lavina miatt átirányítottak bennünket a transz-szibériai vasútra, így négy teljes napra ott ragadtunk azon a vonaton, víz és egyéb dolgok nélkül. Semmit sem csináltunk egész nap, csak ültünk, és szórakoztunk a riffekkel. Ekkor kezdtünk el új dalokat írni: a 7:00 from Tashkent, a Don’t Believe és a Khomaniac is ekkor születtek meg, ott, azon a vonaton.”

A már említett demót sem hagyhatjuk szó nélkül, amire Flemming Rönsdorf így emlékszik vissza: „Az egész olyan volt, mint egy újrakezdés, különösen a kritikák miatt, amelyeket mindenkitől kaptunk. Az összes nagy magazin eljött bennünket meglátogatni, és már jó előre megjósolták, hogy az új lemezünk sikeres lesz, de nem így történt.”

A korong fő motívumát tulajdonképpen a taskenti buli szolgáltatta, hiszen a keleties dallamok, hangulat végigvonulnak a produkción. A nyitó, alig egyperces, intróként is értelmezhető 7:00 from Tashkent önmagáért beszél, amelynek dallamai a Khomaniac-be torkollanak. Érdemes kitérni arra, hogy a nóta elején vaddisznóként dörögnek Peter Thorslund torzított futamai, hogy a csapat „önmagából kikelve” játszik, hogy fűti őket a bizonyítási vágy. Noha 1990-re a thrash már javában túljutott a zeniten, megfáradt, ez az album egy üdítő kivétel volt. Ezek a keleties dallamok, motívumok aztán a későbbiekben is felbukkannak (By Inheritance, Bombfood, Equal at First), mintegy többletet adva a muzsikához.

Gyakorlatilag a Bay Area-i színtér egyszemélyes leképezése és nem másolása volt az Artillery. A magukba szívott tudást egy az egyben önmaguk képére formálták, nem érték be puszta kopírozással, ahogy tette azt például a brit Xentrix, a svéd Mezzrow, vagy a Fallen Angel. Megkockáztatom, Flemming Rönsdorf a dán Chuck Billy volt, csak szélesebb hangterjedelemmel rendelkezett. A közepesen gyors és gyors tempók tökéletes elegye a By Inheritance, megjegyezhető dallamokkal, refrénekkel, halld Bombfood, Life in Bondage, Beneath the Clay (R.I.P.). Kemény, feszes, pontos alapozás, zseniális riffek, még zseniálisabb szólók, zakatolások, enyhe komplexitással fűszerezve – ezt kínálta anno a lemez. Messze felülmúlta az 1990-es európai felhozatalt, és ezt azért írom így, mert ugyanabban az évben jött ki a Seasons in the Abyss, a Rust in Peace, a Twisted into Form, az Oppressing the Masses, a Souls of Black, a Lights…Camera…Revolution!, a Never, Neverland, tehát konkurencia volt bőven. (Coma of Souls, Better Off Dead, Parody of Life, For Whose Advantage? – amit Európa tudott felvonultatni.)

Akusztikus, lírai részekkel operál a Don’t Believe, mintegy prezentálva, hogy Flemming énekelni is tud, ugyanakkor nem hajlik át lassúba, megtartja keménységét, nem beszélve az itt is felbukkanó üzbég dallamokról. A Nazareth Razamanaz című tételéből egy bivalyerős feldolgozást kreáltak, míg a Back in the Trash – a végén a 7:00 Tashkent dallamaival, mintegy keretbe foglalva a korongot – visszautalás a Terror Squad album In the Trash című tételére. Flemming: „Még egy nótára szükségünk volt a lemezhez, és megegyeztünk abban, hogy mókás lenne egy feldolgozást csinálni, és mivel mindannyian olyan csapatokon nőttünk fel, mint a Nazareth, a Deep Purple, a Led Zeppelin stb., így ez valójában olyasmi volt, amivel kapcsolatban könnyen dűlőre jutottunk”

Nagyon vastagon, egyenletesen, mennydörgőn szólal meg a korong, egyszerűen nem lehet rajta fogást találni, ezt hívják úgy, hogy kerek, 100 százalékos teljesítmény. Flemming Rönsdorf: „Szerény véleményem szerint ez volt a legjobb, amit valaha készítettünk, sem előtte, sem utána nem kerültünk a By Inheritance közelébe. A helyzet az, hogy volt időm a srácok zenéjét átalakítani, és a dalok, amelyeket rögzítettünk, tényleg el is készültek. Úgy értem, valóban elkészültek, mire elkezdtük felvenni őket. Az énektémák részemről kísérletek voltak arra, hogy befogadhatóvá tegyem az Artillery zenéjét. Megpróbáltam énekelni, ahelyett, hogy végig üvöltöztem volna.”

Hiába volt adott a Neat-nél nagyobb, tőkeerősebb kiadó, ők sem tudtak (akartak) mit kezdeni az Artillery-vel, így a reményteljes jövő helyett dicstelen elbukás jutott a csapat osztályrészéül. (A gyűjteményemben található, 1991-ben rögzített Rotten in Rotterdam kalózanyagon nem úgy tűnik, hogy Rönsdorf énekelne.). Flemming hangját utoljára a tiszavirág életű újjáalakulás alkalmával (B.A.C.K. – 1999) hallottuk, majd 2009-ben újra berúgta a motort a „veterán” dán banda. Személy szerint jelenlegi albumaikban sem találok kivetnivalót, de az igazi mindörökre a Terror Squad/By Inheritance páros marad. Egyszerűen nem tudok közülük választani.

A cikk szerzője: Dávid László 716 további cikk
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*