Jelen projekt három főszereplőjét, azt gondolom, senkinek nem kell bemutatni. A svéd Anette Olzon hat éven keresztül volt a Nightwish énekesnője, a finn csapat 2007-es Dark Passion Play és 2011-es Imaginaerum albumán élvezhettük vokális produkcióját. Nekem ő volt a kedvencem ezen a poszton. Jelenleg az Alyson Avenue és a The Dark Element nevű zenekarokban hallhatjuk őt énekelni.
Russell Allen mindenekelőtt a Symphony X és az Adrenaline Mob frontembere, emellett pedig számos egyéb formációban (Trans-Siberian Orchestra, Avantasia, Ayreon, Timo Tolkki’s Avalon, Star One, Allen-Lande stb.) csillogtatta meg tehetségét. Ha össze kellene állítanom kedvenc énekeseim listáját, az amerikai nagy valószínűséggel ott szerepelne az első tízben.
Az Allen-Lande projektet már csak azért is fontos megemlíteni, mert Russell a Jorn Landéval rögzített négy lemez közül hármon is együtt dolgozott a multi-instrumentalista zenész, dalszerző és zenei producer Magnus Karlsson-nal (Primal Fear, The Ferrymen, Magnus Karlsson’s Free Fall, Kiske/Sommerville, Last Tribe, Midnight Sun stb.), aki ezen a lemezen is egymaga teszi ki a hangszeres szekció háromnegyedét, hiszen nemcsak gitáron, hanem basszusgitáron és billentyűs hangszereken is az ő játékát hallhatjuk. A teljesség kedvéért, a dobokat itt Anders Köllerfors gyötri, aki eddig leginkább csak hangmérnökként hallatott magáról.
A csapat tavaly állt össze, és a tagok előélete alapján sejthető, hogy milyen zenére számíthatunk tőlünk. A szimfonikus power metal skatulyába helyezik őket, ám én az első jelzőt simán lehagynám. Tény, hogy érzelmes, dallamos, hol lírai, hol erőtől duzzadó, nagy ívű, lendületes nóták sorakoznak az albumon, de a szinti szerepe és az esetleges vonós hangminták használata nincs túldimenzionálva.
Kíváncsi voltam, mit hozott össze két kedvencem (Karlsson zenészi munkásságát nem igazán ismerem), ám elsőre bizony egy kissé összevontam a szemöldököm. Az összkép egy furcsa kentaurt mutatott: ahogy a borítón is látható, tűz és víz, Kalifornia napsugara és Skandinávia jege igyekezett harmonikus egységbe olvadni. (Bár ahogy a cím is mondja, világok választják el őket egymástól.) Olzon kisasszony hangját jellegtelenebbnek, erőtlenebbnek éreztem annál, mint amilyennek a Nightwish-es évek alatt megszerettem, és mintha Allen sem tudta volna kihasználni nem mindennapi hangi adottságait.
Mintha mindketten kompromisszumot kötöttek volna: mint egy duettben, ahol az egymáshoz való igazodás, az összhang megteremtése sokszor azzal jár, hogy egyik fél sem eresztheti ki a hangját, mutathatja meg orgánumának valódi karakterét. És hát igen, ez végül is egyfajta duett album, bár a dalokat igazságosan/egészségesen megosztják egymás között: az első nóta Russell-é, a másodikat közösen adják elő, a harmadikban csak Anette-et halljuk, és így tovább.
De ez csak az első benyomás volt. Már a második hallgatás során elkezdtek működni a dalok. A nyitó Never Die Allen hangjával és a virgás, már-már neoklasszikus gitárjátékkal vett le a lábamról. „Hoppá, micsoda refrén!” – kaptam fel a fejem a címadó nótának arra a részére, amit a két torok együtt énekel, és az alapriffért is jár a pont. Ahogy az előző számban, úgy az I’ll Never Leave You-ban is érzek egy erős Nightwish-ízt, de ez számomra egyáltalán nem zavaró, sőt: ez a két nóta így, együtt az anyag legütősebb perceivel ajándékozott meg. Persze Russell a Lost Soul-ban is óriásit énekel, a refrén itt megint ötpontos.
Körülbelül a No Sign of Life-ra barátkoztam meg (újra) Ms. Olzon hangjával; úgy látszik, rég hallgattam azokat a bizonyos Nightwish-albumokat… 🙂 Egy kissé nyers, de nem durva. Ha kell, lágy, de nem sziruposan édelgő. Ez megint egy szenzációs duett-nóta. A One More Chance hallatán viszont egy másik párhuzam tolakodott elmémbe: Anette hangszíne, hangjának bársonyossága itt-ott Anneke van Giersbergen utóbbi évekbeli munkásságára hajaz.
A „B oldalról” kiemelném még a My Enemy-t, a Cold Inside-ot és a lemezt záró Who’s Gonna Stop Me Now-t, amelyek szintén azonnal ható szerzemények, ám összességében is elmondható, hogy a Worlds Apart egy remek, tölteléknótáktól mentes alkotás. Elgondolkoztam azon, vajon egy kizárólag Allen vagy csakis Olzon által felénekelt albumot ugyanilyen izgalmasnak találnék-e. Valószínűleg nem. Az (egykori) anyazenekarok és a fentebb hasonlatként említett bandák rajongóinak, a sokszínű, dallamos, csajos heavy/power kedvelőinek erősen ajánlott anyag.
Leave a Reply