Vio-lence: Oppressing the Masses (1990)

Ahogy több más mellett a Flotsam and Jetsam-et, a Defiance-t, a Forbidden-t, a Mordred-et és a Sacred Reich-et, úgy a Vio-lence-t is a ’80-as évek közepén szárba szökkenő thrash metal irányzat második vonalába sorolom. Ám míg az említett csapatok zenéje kifejezetten tetszett, Phil Demmel-ék muzsikájával nagyon sokáig nem tudtam megbarátkozni.

Az 1988-as debüt Eternal Nightmare-t – ellentétben Dávid Laci kollégámmal – nem szerettem, és ma sem nagyon forog a lejátszómban. Valakitől átvettem, a felvétel minősége is hagyott kívánnivalót maga után, és a dalokat sem találtam elég karakteresnek. A folytatás viszont már egyenesen a kiadótól érkezett. Máig az orromban érzem a gyári műsoros kazetta booklet-jének friss nyomdaillatát, a zene pedig szólt, mint az állat (már amennyire egy ilyen formátum dübörögni tud). Erőteljes, szigorú anyag volt, és ezekben a nótákban többedik hallgatásra már felkaptam a fejem az emlékezetes momentumokra.

Persze, itt sem találtam olyan ragadós refréneket, fülbemászó dallammeneteket, mint a műfaj legnagyobbjainál, vagy akár a cikk elején felsorolt többi zenekarnál, ráadásul a frontember Sean Killian produkciója is inkább irritált, mintsem hogy a banda rajongójává tett volna.

A zenekar történetéről már írtam korábban (itt), úgyhogy nem ismételném magam. Az Oppressing the Masses közvetlen előzményeiről csupán annyit jegyeznék meg, hogy a bemutatkozó korongot követően előbb a Testament és a Sanctuary társaságában, majd a Voivod előzenekaraként turnéztak, az új lemezt pedig ugyanaz a kvintett (a klasszikus felállás) – Killian mellett Robb Flynn és Phil Demmel gitárosok, Deen Dell basszusgitáros és Perry Strickland dobos – rögzítette, mint a két évvel korábbi albumot.

Valami azonban megváltozott, ráadásul előnyére: talán a tagok tudása gyarapodott, talán az önbizalma nőtt meg, érezhető, hogy profibban, érettebben álltak a dalíráshoz, így a fejlődés, a különbség teljesen kézzelfogható volt.

Lassú középtempóban indul az albumot nyitó I Profit (a tömör, bőgő-hangsúlyos sound itt még egy az egyben az Overkill egy évvel korábban megjelent The Years of Deacay albumát idézi), ám aztán a dal felveszi az utazósebességet. Dell basszusa időnként előbújik a gitárhangok fala mögül, plusz a refrén környékén vadul erőteljes, férfias kórus ellenpontozza Killian énekét. Ezek egyébként a lemez szinte valamennyi daláról elmondhatók. Meg kell állapítanom, hogy Sean hangja nem is olyan vészes: jellegzetesen hajlítja a dallamokat, de nem fülsértő, viszont teljesen egyéni, amit csinál.

Az Officer Nice is milyen jól indul a basszussal! Zseniális nóta a riffekkel, váltásokkal, szólóval, refrénnel, a Sean-nak válaszolgató csordavokállal együtt. Kerek egész, a kedvenc dalom a lemezről.

Jó kis pörgős riffel és férfikórussal operál a Subterfuge, Killian mintegy önmagával folytat párbeszédet a refrénben. Az ezt követő Engulfed by Flames viszont valamivel halványabb, egysíkúbb nóta, mint az előtte elhangzottak. Talán a dalcsokor leggyengébbje.

Utána viszont máris szól a World in a World, annak idején ugye ebből készült a kislemez és a videóklip. Szintén lassú középtempóval indít, aztán kétszer is fokozatot vált, a dal második felében már ez is száguld, mint a többi. Újabb remek nóta, Killian kifejezetten jól énekel benne.

A Mentally Afflicted headbangelős középtempójára bólogatva újra felmerül bennem a kérdés, hogy régebben miért is nem soroltam a kedvenceim közé ezt az albumot. Most nagyon tetszik a hangzás, izgalmasak a refrének, ideális hosszúságúak a szólók… A Liquid Courage-ben két tempó váltakozik, de azért itt is a hangsebesség dominál, a kezdeti komótosság csupán a refrének idejére tér vissza. A fergeteg módjára ránk zúduló címadó nóta pedig újabb emlékezetes énekdallammal és Deen Dell bőgőfutamaival ajándékoz meg bennünket.

A lemezen eredetileg a Torture Tactics című nóta is helyet kapott volna, ám az anyagot terjesztő Atlantic kiadó vállalhatatlannak találta a dal szövegének erőszakos tartalmát, így az első körben nyomott, körülbelül 20-25 ezer CD-t, amin még rajta volt, bezúzták. A Torture Tactics azonban „kikövetelte magának” a megjelenést: 1991-ben a Caroline Records dobta piacra az azonos címet viselő EP-t, rajta az ominózus nótával (valamint az Officer Nice koncertváltozatával, és két régi, demós szerzeménnyel). A Torture… egyébként nem rossz nóta, van benne egy jó kis „táncos” ritmus, ami újszerűnek hat a lemez dalainak szigorúságához képest. Az Oppressing the Masses-en simán ott lett volna a helye.

Miután második albumuk napvilágot látott, Demmel-ék a Defiance-szel indultak turnéra. Következő nagylemezüket, a Nothing to Gain-t már 1991-ben felvették, ám az Atlantic-kal való szakítás miatt az anyag csak jelentős késéssel, ’93 őszén juthatott el a rajongókhoz. Addigra viszont jelentősen megváltozott a zenei klíma, ráadásul ez a petárda már nem robbant akkorát, mint elődje, amivel meg is pecsételődött a zenekar sorsa.

Előbb Flynn, majd Strickland dobbantott a csapatból, és a Vio-lence még a lemez megjelenésének évében lehúzta a rolót. Érdekes egyébként, hogy a klasszikus felállásba Robb Flynn érkezett utolsóként, és ő távozott a leghamarabb, ötük közül mégis ő csinálta a legnagyobb karriert – a Machine Head-del.

Szintén a fent említett cikkben írtam arról, hogyan álltak össze ismét 2001-ben; hogy Demmel később a Machine Head-be távozott, aminek eredményeként a banda ismét bedobta a törülközőt; hogy Killian teljesen visszavonult a zenéléstől, 2017-ben pedig végstádiumú májzsugort állapítottak meg nála. A szervátültetés azonban sikerrel járhatott, mert megtörtént a csoda: Sean nemcsak hogy elhagyhatta a kórházi ágyat, de újra színpadra állt társaival. Sőt, a Vio-lence tavaly április óta újra aktív, méghozzá a klasszikus felállásban – annyi különbséggel, hogy a továbbra is Gépfej-es Robb Flynn helyett Ray Vegas játszik gitáron.

Az idei év elején felléptek a 70 000 Tons of Metal hajón, februárban pedig gyakorlatilag egy kisebb, négy kontinenst érintő világ körüli turnéra indulnak: Puerto Rico, Japán, Ausztrália, Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Kanada… Ezek után talán egy új lemez sem tartozik már az „elképzelhetetlen” kategóriába…

Mostanra ez az anyag is beért nálam, így nyugodtan kijelenthetem: az Oppressing the Masses egy óriási thrash-album. Ha ma pontoznám, Killian hangja miatt egy fél pontot biztos levonnék, de soha rosszabb metal lemezt!