Tyrant: Legions of the Dead (1985)

1985 szeptemberétől kezdtem vásárolni „Bacsónál” a német nyelvű Metal Hammer-eket (holott szinte egy szót sem beszéltem ezen a nyelven) – ahelyett, hogy ezen a pénzen is műsoros kazettákat vettem volna. Ebből is látszik, hogy abban az időben mennyire ki voltam, voltunk éhezve az információkra. Emlékszem, sóvárogva mustráltuk a frissen megjelent albumok borítóit, képzeletbeli listát állítva össze azokról, amelyeket előbb-utóbb feltétlenül be kell majd szereznünk.

Ez volt az az időszak, amikor legtöbbször zsákbamacska-jelleggel, pusztán a cover alapján döntöttük el, hogy mely zenéket visszük haza. Ezen a listán szerepelt nálam többek között az Iron Angel Hellish Crossfire, a Dammaj Mutiny és a Tyrant Legions of the Dead albuma is. Aztán persze nem ezeket szereztem be, legalábbis akkor még nem, hanem a Helloween, a Running Wild, a Manowar, az Overkill, az Anthrax és a többi későbbi nagyágyú aktuális anyagait. Valahogy ráéreztem, hogy „miből lesz a cserebogár”, vagy lehet, hogy az utóbbiakat dicsérték a kritikák és az ismerősök, a fent említett három csapat bemutatkozó nagylemezéről pedig utóbb kiderült, hogy nem is olyan nagy durranás (legalábbis számomra).

Valamiért a Tyrant-album borítója is megigézett: egy temetői kripta előterében álló fekete limuzin körül szegecses bőrruhában pózoló fickók, a háttérben éjszakai égbolton cikázó villámok, miközben a kép előterében nagyon is nappal van – ma már megmosolyogtatóan klisés életkép, de akkoriban maga volt a metal.

Aztán amikor évekkel később átvettem valakitől az anyagot, kiderült, hogy miért nem tett szert nagyobb hírnévre a csapat. A zene sűrű, kissé koszos, kaotikus (nyilván szándékosan), műfaji besorolása szerint szimpla heavy metal, ám jóval több annál. Nem power, nem thrash, mégis azok felé tendál; éppen annyira rokon, mondjuk, a Mercyful Fate-tel, mint a Manowar-ral vagy a Savatage-dzsel. A dalok hangulata – a tömény, sötét sound-nak, a hol acsarkodó, hol sikoltozó énekhangnak, néhány narratív betétnek, valamint a nem ritkán okkult dalszövegeknek köszönhetően – meglehetősen baljóslatú, már-már félelmetes. Ilyen szempontból abszolút egyéni muzsika, viszont hiányzik belőle az a letisztultság, jó értelemben vett slágeresség, ami eggyel magasabb ligába emelhette volna a zenekart.

Mielőtt a történetükről röviden szót ejtenék, érdekességként megemlítem, hogy Tyrant nevű csapatokkal már a ’80-as években is Dunát lehetett volna rekeszteni. Működött ilyen nevű együttes Ausztráliában, Új-Zélandon, Hollandiában, Olaszországban és az Egyesült Királyságban is, ám a legtöbbre a német és az amerikai Tyrant vitte. Plusz azt se felejtsük el, hogy a majdani St. Vitus és a Jag Panzer is eredetileg ezen a néven indult.

A Legions of the Dead-et megalkotó zenekart 1978-ban, a kaliforniai Pasadenában alapította Greg May basszusgitáros. Számos zenész megfordult mellette a bandában, mire szép lassan összeállt a csapat első stabil felállása. 1980-ban jelent meg a színen Rocky Rockwell gitáros, két évvel később vették be énekesnek Greg három évvel fiatalabb öccsét, Glen-t, illetve igazolták le a dobos Rob Roy-t. Ez a négyes rögzítette a Tyrant 1982-es demójának dalait és a bemutatkozó albumot is.

A históriás könyvek szerint, miután Brian Slagel, a Metal Blade Records főnöke látta a zenekar egyik Hollywood-i koncertjét, felajánlotta, hogy felteszi egy dalukat az 1983-as Metal Massacre III válogatásalbumra. Az ezen szereplő Battle of Armageddon című nótát hallva állítólag a világ minden pontjáról írtak metal rajongók a kiadónak, és további dalokat követeltek a csapattól. Ezek hatására kötött Slagel lemezszerződést a Zsarnokkal.

Az albumot Bill Metoyer zenei producer (aki azokban az években olyan együttesek első anyagát, anyagait gondozta, mint a Corrosion Of Conformity, a Dark Angel, a Fates Warning, a Hirax, a Slayer vagy a Trouble) irányításával a Los Angeles-i Cherokee stúdióban rögzítették. A négy alapember mellett egyes dalokban egy Paris Lane nevű fickó játszik billentyűs hangszereken.

Keményen odacsapnak a nyitó Warriors of Metal-lal, Rockwell gitárja minimum két szólamban zúz, a zenész éretten, ám visszafogottan szólózik. Glen May minimum három hangszínt, hangfekvést használ; legváratlanabb helyen történő felsikoltásai nem annyira jönnek be, persze ezek még színesebbé, némileg meghökkentővé is teszik a produkciót. Nincsenek nagy trükkök, ám a refrének szinte minden dalban, így a kissé komótos Fall Into the Hands of Evil-ben is emlékezetesek.

Markáns basszussal indítják, és síró gitárhangokkal viszik tovább a The Battle of Armageddon-t, amelynek első verzéjét követően az első ritmusváltás is megtörténik: harcosaink vágtázva érkeznek az Utolsó Ütközetre, majd a dal utolsó harmadában már a gyász zsibbadt melankóliája uralja a csatamezőt, és a végén ismét a főriff tér vissza egy rövid befejezés erejéig. Vérpezsdítően komplex nóta, alig több mint öt percben.

Az ezt követő címadó tétel hét perce, és különösen annak lírai eleje már-már az epikusság felé viszi el a hangulatot. Aztán jön egy óriási riff, és egyszeriben egy mérsékelten gyors nóta lesz a dalból. Ezt később még egyszer megismétlik, így kerekedik ki a lassú-gyors-lassú-gyors részekből álló négytételes mű, amely az előtte elhangzó The Battle…-val együtt az anyag talán legkiemelkedőbb darabja.

Persze, ezen a lemezen nemigen van tölteléknóta. A B oldal egy szűk egyperces prédikációval indul, a folytatásban pedig a középtempós, gitárnyüstölő Listen to the Preacher és a férfiasan lendületes Knight of Darkness hallatán csettinthetünk elismerően. Utóbbiban néhány pillanatra ismét főszerephez jut a basszusgitár – üdítő oázisként, otthonos menedékként a csonthorzsoló zajlavinában.

Egyetlen kisebb hullámvölgyet érzek, mégpedig a semmi extrát felmutatni nem tudó Thru the Night és a lassú, egy kissé unalomba hajló Sacrifice alatt, de aztán a záró Time Is Running Low-ra ismét összekapják magukat a srácok, olyannyira, hogy sokáig ez volt a kedvenc dalom az albumról. Megint a jó kis vágtatós riffelés, pörgő dob, jó refrén – mindez négy percben, ám a nóta játékideje, legalábbis nálam több mint 13 minutum. Hogy mit hallunk a maradék időben, azt hamarosan egy külön cikkben mesélem el. 🙂

Nem akármilyen bemutatkozás volt tehát a Legions…, ami akár egy fényes karrier kezdete is lehetett volna, ám sajnos a másik forgatókönyv valósult meg, és innen a továbbiakban már jórészt lefelé vezetett az út. 1987-ben érkezett a második album, a Too Late to Pray, amelyen Rob Roy helyett már egy új ütős, G. Stanley Burtis püfölte a bőröket. A stílus maradt ugyanaz, ám az új dalokkal érzésem szerint nem sikerült meghaladniuk a debütáló nagylemez színvonalát. A csapat ezt követően a Slayer, a Savatage és a Mercyful Fate társaságában turnézott, ám miután a Metal Blade szerződést bontott velük, jó időre holtvágányra kerültek.

1996-ban a német Art of Music kiadó égisze alatt jelentették meg harmadik albumukat, a King of Kings-et, amelynek producere – akárcsak az előző két korongé – újra Bill Metoyer lett. Három évvel később egy-egy dalukkal még szerepeltek néhány tribute albumon, ám az ezredfordulóra – úgy tűnt – végleg bedobták a törülközőt.

A 2009-es, németországi Keep It True fesztiválon tértek vissza a színpadra, méghozzá a klasszikus felállásban. Rob Roy-ra azonban a továbbiakban nem számíthatott a csapat, így új dobost kellett keresniük, aki végül egy náluk jóval fiatalabb srác lett, Ronnie Wallace, aki azóta is oszlopos tagja a zenekarnak (Roy tavaly sajnálatos módon távozott az élők sorából). Az utolsó tagcserére pedig három évvel ezelőtt került sor, amikor nem kisebb név váltotta a távozó Glen May énekest, mint Robert Lowe, aki többek között olyan csapatok frontembereként szerzett magának hírnevet, mint a Candlemass vagy a Solitude Aeturnus.

Robert Lowe

A legutolsó hír az együttessel kapcsolatban, hogy éppen negyedik nagylemezükön dolgoznak (ki mással, mint Bill Metoyer-rel?). A Hereafter címet viselő anyagnak már tavaly meg kellett volna jelennie, ám ez egyelőre nem történt meg. Három dalt (Dancing on Graves, Fire Burns, Pieces of Mine) biztos felvettek belőle, ezeket ugyanis az egyik online metal magazinban már véleményezték is.

Addig is, amíg ez az album napvilágot lát, vegyük elő az idén 35 esztendős Legions of the Dead-et. Ha annak idején nem hallgattuk rongyosra (én biztosan nem), bőven kínál még felfedezésre váró részleteket, ízletes zenei csemegéket. Én kifejezetten élvezem a vele való bensőségesebb ismerkedést.

A cikk szerzője: Coly859 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*