A metal színtér egyik legnagyobb igazságtalansága, szégyene ennek a chicagói csapatnak a pályafutása. Mármint olyan értelemben, hogy hiába adtak ki briliáns lemezeket (gyakorlatilag egy szinte hibátlan diszkográfiáról beszélünk), a szélesebb körben történő áttörés nem adatott meg számukra. Arról már nem is beszélve, hogy a Pentagrammal és a St. Vitus-szal egyetemben az amerikai doom metal életre hívóit tisztelhetjük személyükben, zenészek generációira fejtettek ki óriási hatást, gondoljunk csak szegény Reed Mullin-ra (R.I.P.), Phil Anselmo-ra, Kirk Windstein-re, a Metallica-ra, de az Autopsy-s Eric Cutler-t, vagy az egykori Bolt Thrower bőgőst, Jo Bench-et sem hagyta hidegen a Trouble munkássága.
Érdemes abba is belegondolni, hogy legelső lemezük, a szenzációs Psalm 9 idején a thrash még csak bontogatta szárnyait, világszerte pezsgett az underground, a Trouble-t viszont nem lehetett beskatulyázni. Sőt, az sem mellékes, hogy ahogy a Metallica, a Slayer, a Dark Angel, az Anthrax stb. a NWOBHM-ból merített inspirációt, úgy a Trouble is, csak ők egy jó nagy adag korai Black Sabbath-ot is kevertek muzsikájukba, ami az idő tájt teljesen szokatlan volt. Akár úgy is fogalmazhatnánk, ez volt a különbség az akkori színtér aspiránsai és a Trouble (valamint a St. Vitus) között.
Sokat nem gatyáztak a folytatással, hiszen (majdnem napra pontosan) egy évvel a bemutatkozást követően második lemezükkel is előrukkoltak. Könnyű helyzetben voltak, mivel addigra már rengeteg nótájuk volt, a két anyag tulajdonképpen egy időben született meg. Rick Wartell: „Már megírtuk az első két albumot, mielőtt stúdióba vonultunk az első korongot rögzíteni. Eldöntöttük, hogy kiválogatjuk, leporoljuk azokat a dalokat, amelyeket fel akartunk tenni a lemezekre. Ami a Demon’s Claw-t illeti, valahogy úgy gondoltuk, hogy ez a nóta némi feljavítást igényel, így megváltoztattunk benne néhány dolgot. És ezt néhány másik szerzeménnyel is megtettük. Egy dal nincs kész addig, ameddig nem rögzítjük a stúdióban úgy, ahogy elgondoltuk.” Itt arra utalt a mester, hogy a szóban forgó, az első, 1980-as demón szereplő tétel kvázi a Fear No Evil-lé „fejlődött”, annak egy korai verziója.
Ezúttal szintén a Los Angeles-i Track Recordban, valamint a Preferred Soundban dolgoztak, míg a maszterizálás Hollywoodban, a Capitol Recordsban zajlott, értelemszerűen Bill Metoyer, illetve Brian Slagel felügyelete alatt. Elődjéhez képest egy sokkal borultabb, súlyosabb, tüskésebb anyag öltött testet, ennek hátterében pedig Eric Wagner énekes kábítószer-fogyasztása és a bandán belüli feszültségek húzódtak. A szerzemények kevésbé fogósak, mint az első alkotáson hallott dalok, ugyanakkor rettentő súlyosak, depresszívek; a The Skull befogadását illetően „nem egy könnyű eset”.
A nyitó, sötét, baljós atmoszférával felruházott Pray for the Dead gyakorlatilag előrevetíti, hogy mire számíthat a hallgató az előtte álló mintegy 43 percben. Roppant súllyal szakadnak az emberre Bruce Franklin és Rick Wartell gitárjai, tömények a Sean McAllister basszusgitáros és Jeff Olson dobos alkotta ritmusszekció alapjai, amelyekhez Eric Wagner gyászos éneke társul, egyfajta fenyegető hangulatba csomagolva a végeredményt. A gitárosok eleve spórolnak az első korongra jellemző és védjegyükké vált zakatolós témákkal, a NWOBHM hatások teljesen a háttérbe szorultak, ezzel szemben a már fentebb említett sötét, borongós, morózus hangulat a mérvadó.
A The Wish a maga 11 és fél percével a Trouble szerintem valaha írt legkomplexebb tétele; azt hiszem, ez az egy dal pontosan leírja a zenekar akkori hangulatát, de a Gideon vagy a címadó nóta sem feltétlenül csal mosolyt az ember arcára, valóban nehéz beléjük kapaszkodni. Nem volt például új keletű a Wickedness of Man, lévén azt a ’82-es és ’83-as demóról emelték át erre az anyagra. Rick Wartell szavai egyértelműen alátámasztják a leírtakat. „Nos, úgy gondolom, hogy a The Skull súlyosabb, mint a debütáló lemez. Amennyiben igazán meghallgatod, sokkal depressziósabb, nehezebben áll össze a fejedben. Úgy vélem, a riffelés keményebb volt, hosszabb, megtervezett dalok vannak rajta, és számomra ez egy keményebb Trouble volt. A hangzás egy kicsit rendhagyó volt, mert vastagabb húrokkal játszottunk, mint ahogy szoktunk. Recsegtettünk, ahogy az első lemezen, de végül is azt gondolom, hogy ez az egyik legsúlyosabb album, amit valaha is hallottam.” Ezzel pedig nehéz vitatkozni.
Sajnos ezen a ponton a banda karrierje megfeneklett. Egyrészt a Metal Blade botrányos promóciós tevékenysége, másrészt pedig Sean McAllister és Jeff Olson távozása miatt (utóbbi zenei tanulmányaira koncentrálva a filmzenei szakot végezte el a bostoni Berklee-n). Tulajdonképpen alig turnéztak, koncerteztek, így a The Skull-t sem tudták maximálisan, megfelelően promotálni. Nem túlzok azzal sem, hogy súlyosságban ez az anyag simán felvette a versenyt például a Hell Awaits-szel, a Seven Churches-zel, vagy bármelyik, abban az esztendőben megjelent thrash-klasszikussal, csupán a Trouble máshogy közelített a súlyosság fogalmához. Függetlenül attól, hogy egy nehezen emészthető, tüskés produkció a The Skull, mindenképpen 1985 egyik legjobb műve, a csapat egyik klasszikusa.
Leave a Reply