Thy Catafalque: Naiv (2020)

Lábjegyzetek egy meg nem írt kritika margójára, amelyben öt csillagot adnék erre a lemezre.

1. Nem az a kérdés, hogy jó lemez-e a Naiv, hanem az, hogy mitől jó. A Thy Catafalque esetében ez a kérdés majd’ minden lemez fölött ott lóg a levegőben, és a Naiv hallgatása közben is ez az egyetlen gondolat cikázik át bennem: mi a fenétől tapad ilyen erővel az aurámba, hogyan képes ilyen könnyedén meggyőzni az igazáról? A kérdésre adott válasz látszólag egyszerű: Tamás már a Róka Hasa Rádióval levett a lábamról, és azóta rendre megteszi ezt velem. Rajongóként nyilván nem láthatok tisztán ez ügyben, de eddig minden Thy Catafalque-megjelenéssel többnek és jobbnak éreztem magam körül a világot, ami aztán minden újrahallgatás után csak még tágasabb és vonzóbb lett. Új albumával sem kellett Tamásnak meggyőznie semmiről. Már rég meg voltam győzve.

2. Mert ott van például a Rengeteg, ami véleményem szerint a kortárs metálzene egyik csúcsteljesítménye, és nemcsak itthon, hanem a nemzetközi színtéren is (és nincs hét, hogy bele ne füleljek egy-egy részébe, vagy végig ne hallgassam az egészet). Aztán ott van a Sgúrr, ami nehezebben kapott lángra, de az azt követő Meta már az első pillanattól fogva fényesen ragyog, a Geometria pedig a horizontot is átégette: messze túlmutat a műfaj addig is tágan értelmezett keretein.

Két évvel a Geometria után lehet-e fokozni a fokozhatatlant? A Thy Catafalque zenéje annyira egyedi és utánozhatatlan, valamint sokszínű jelenség, hogy az ilyen kérdésekre adott válaszok csak statisztikai adatokban gondolkodóknak jelentenek bármit is. A Thy Catafalque megjelenései csak annyira hasonlíthatók össze, mint ahogy összehasonlítható Kátai Tamás Kátai Tamással. Az eltelt idő változtatott valamit az arcvonásokon, a karaktert azonban nem rajzolta át. Látszólag hasonló köröket fut, de nem álmodja kétszer ugyanazt ugyanúgy. Lehet a Rengeteg ilyen meg olyan, a Meta meg másmilyen; mondhatni rájuk, hogy jobb vagy rosszabb egyik a másiknál, az adott pillanatban azonban csak az létezik, ami ott és akkor szól, és jelenleg a Naiv képviseli a Thy Catafalque aktuális állapotát. De ha már belementem: a Naiv fikarcnyit sem jobb a Geometriánál, ráadásul szűkebb tartományban is mozog, de tartalmának minőségével és színességével – és profizmusával – közvetlenül elődje sarkában liheg.

Az album címe afféle önvallomás. Bevallottan a naiv művészekre utal, a szakirányú képzettséggel nem rendelkező, csakis saját belső indíttatásaiktól vezérelve alkotó, útkereső lelkek öntörvényű fogalmazásmódjára. Tamás magát is ide sorolja. Talán ez a „hozzá nem értés” adja zenéje sava-borsát, a begyakorolt megoldások figyelmen kívül hagyása, az ösztönösséget tudatos mederben tartó szabadságvágy. Úgy vélem, mostanában van kreatív ereje teljében, és akit a Geometria eddig nem győzött meg erről, azt a Naiv sem fogja.

A Naivval kapcsolatban, ami elsőre átjön, az, hogy szélsőségesen változatos, már-már eklektikus. Félpercenként, vagy még gyakrabban lep meg valami zenei kedvességgel, egy kikacsintással valami felé, ahonnan ismerősnek kellene lennie: az extrém metál irányába, a népzenék irányába, az elektronikus zenék felé, és még ki tudja, hová? Én is tapasztaltam, milyen az, amikor az „avantgárd metál” kifejezés hallatán görcsbe rándul a gyomor, leginkább a félelemtől, hogy csalódni fogunk; a várt ínyencfogás helyett fárasztó összevisszaság zúdul ránk, művészetnek álcázott céltalanság, mi pedig emészthetjük a nehezen emészthetőt. A Thy Catafalque munkássága – így a Naiv is – elég távol áll ettől, annak ellenére, hogy emészteni ezt is kell.

3. Haladnak a percek. Napon száradt kék ingek és fekete mezők illatába merülünk, és jönnek a csodák. Nem világrengető, hanem világszépítő, apró csodák. Úgy áramlanak egymásba a különböző súlycsoportú elemek, mintha keresett ősállapotukba térnének vissza. Csak röpke pillanatokra érdemes ízekre szedni a Naivot, mert a külön megítélt szerzemények – önálló létük ellenére – ugyanazon pont felé gravitálnak, és az eseményhorizonton túljutva egyetlen élményben egyesülnek. Az alig 50 perces album tételei hasonlítanak is egymásra, meg nem is. Sajátos atmoszféra, gomolygó nosztalgiaérzet lebeg fölöttük, a fölébredt felnőttek realistán földhözragadt elmerengése. A gyakori hangulatingadozások nem megtörik, hanem életben tartják a zene áramlását, új lendületvételeknek nyitnak utat.

Tamás az utóbbi években nagyon ráérzett, hogyan lehet sértetlenül átcsusszanni a műfajok közti réseken. Ahogy azt már megszokhattuk, a tűkanyarokat könnyed mozdulatokkal szabja át nyílegyenes kifutókká, vagy fordítva: padlógázra satuféket nyom, és hagyja, hagy arcon csókoljon a berobbanó, puha légzsák. Annyi minden sűrűsödött mára a Thy Catafalque zenéjévé, hogy a metál skatulya tényleg nagyon szűknek tűnik a számára. Hová pakoljuk a maradékot? A népzene dobozba, az elektronikus, jazz, rock, akármicsodás dobozba, vagy hová? Ez az a kérdés, amelynek helyes válaszai csak a rekeszek számát növelik, de egy centivel sem visznek közelebb a Naiv szívében dobogó titok megfejtéséhez. A zárat nyitó kulcs odaát van.

4. A bolyongás idejével indul a lemez. Ez a cím Tamás bolyongásait is jelenti, stílusok és hangzások közti izgalmas kerülőit. A Geometria óta messze túl vagyunk már a metálzenén, annak minden, bármilyen irányzatán. Az avantgárd ismeretlen világába vet csóvát a Naiv is: egy olyan régióban gyújt tüzet, ami itt olyan, mintha mindig is ismertük volna. Különös idegensége inkább vonzó, mint elidegenítő. A Naiv bármelyik száma felhozható példának, így a Tsitsushka instrumentális tételében is tetten érhető: eszembe jut róla a The Mission (vagy egy másik dark wave zenekar, most nem tudom, melyik), középtájon a Másfél (teszem azt, a Viperagarzon lemezről), aztán egy rakás bizonytalan sejtés más irányokból, amelyeknek beazonosítása szinte felesleges is. A Thy Catafalque zenéje nem a részek összességével azonos; jóval több annál. Lélek van benne.

Az Embersólyom úgy ölel körül, mint búvárt a búvárruhája: melegen és életben tart. Eredetije egy Kaláka-szerzemény, ami úgy kapott új köntöst, hogy a régi is rajta maradt. Tamás sajátos dinamikai érzékenysége miatt itt egy energikusabb dal kerekedik belőle, ami modern gitárral megtámogatott autentikusság látszatát sugározza magából, közben pedig Horváth Martina Veronika éneke révén még fentebb is emelkedik, mint eredetije – ami egyébként eleve magasan szárnyalt. Tele van pozitív energiákkal, amikkel jó dolog azonosulni; könnyen belélegezhető atmoszférája révén megemeli a mellkast, és jóleső egyenességet ad a gerincnek.

Ha elragadna a hazafias hév, és ha rosszat akarnék Tamásnak, azt mondanám: ilyen dalokkal kellene neveznie Magyarországnak az Eurovíziós dalfesztiválokra. Persze, épp’ ezen a fórumon nem kell ecsetelnem, hogy az ilyen agyonretusált versenyek miért nem érnek egy fabatkát sem, és eszembe sem jutna ilyen méltatlan helyzetbe hozni egy nem odavalót, csak eljátszottam a gondolattal, és magam elé képzeltem a nagyérdemű közönség képét, mondjuk, a dal végén bedörrenő zúzda közben – ami egyébként lehetne hosszabb is.

A Valóság kazamatái az egyik legharapósabb fenevad a lemezen. Felpántlikázott láncfűrészként gallyazza csupaszra öt és fél perces hosszát, amin azért hagy némi nyugalomba hajló elágazást, de egyébként hullik benne a forgács rendesen. A Kék madár (Négy kép) Jethro Tull-t idéző fuvola és táncházas citera fúziójának közös lendületével ejt ámulatba, aztán elbambul, hogy egy csendes pihenő után átforduljon a Napútba. Itt elindulva nekem Csontváry festészetének töredékei jutnak eszembe – én legalábbis vele kapcsolatban hallottam ezt a kifejezést –, a szöveg azonban itt sem túl konkrét, a zene azonban nagyon is: klasszikus prog rock keveredik az egyszerű lüktetés szüneteibe, aztán a népzenék lendületével a Nap közepébe veti magát.

Csak előre, csak előre! A Vető fő témája – az elején és a végén – Slayer-határozottsággal csap a húrok közé, miközben hosszan elnyúló középrésze Korai Öröm ihlette természetességgel töri kettőbe (vagy háromba) a szerzeményt, amiben még egy csipetnyi magyar és/vagy arab népzenei hangulat is szét van hintve. A Szélvész első fele pedig – nagy hirtelen – még slágergyanúba is keveredik, de aztán korrigál, címéhez méltóan viharossá dagad, és lesöpri magáról a kétség utolsó morzsáit is; gyökereivel ez a szám is az extrém zenék talajába kapaszkodik.

5. Bár a Thy Catafalque nemzetközi színtéren is elismert tényező (elég csak átböngészni a megosztó oldalak kommentszekcióját), mégis nekünk szól leginkább, magyar kötődései okán több jön át számunkra. Ami másoknak távoli egzotikum, az nekünk életünk része, maga a valóság. A hozzá való viszonyunk így mélyebb, jobban átélt. Az udvarunkon átfolyó Duna-Tisza vizéből merít, vagyis rólunk szól, bennünk él minden olyan töredék, amelyet Tamás lemezei felidéznek.

Ilyen albumokat csak olyan költői lelkű honfitársunk tud készíteni (éljen bár Edinburgh-ban vagy itthon), aki értő tisztelettel nyúl a Kárpát-medence népének lelke mélyére, és keresi meg ott azokat a húrokat, amelyeken játszva mesterien éleszti fel az önbecsülés és önazonosság szunnyadó ideáit. És aki mindehhez nem csavarja sérelmeit Árpád-sávos lobogóba, nem dörgöli orrunk alá „nagy-magyarságát”, hanem Radnóti és Márai szelíd megértésével tereli egy fedél alá azokat az elkószált javakat, amelyeknek eleve az lenne a rendeltetett sorsuk, hogy egybe tartozzanak.

A Thy Catafalque lemezek íve – már egy ideje – a jó értelemben vett dallamosság felé görbül, így a Geometria után a Naiv egy logikusan következő állomása az útnak, amiből adódóan – elődjéhez hasonlóan – egy átlag felettien jó lemez is, ráadásul ugyanattól jó, amitől jó volt a Róka Hasa Rádió óta minden album. Kátai Tamásnak most is a lelke és a kreativitása sűrűsödik egységes és elsöprő zenei élménnyé, úgy, hogy mindeközben az összetartó erő, vagyis maga a szerző, szívében hős lovagok elszántságával, egyszerre vágtat el minden irányba.

6. Jól van, tegyünk pontot ennek a végére! A szavaknál meggyőzőbb kell, hogy legyen maga a zene. Meg kell hallgatni, és kész! Azt pedig talán már említettem, hogy öt csillagot adok rá.

7. Külön köszönet Dávid Laci kollégámnak az értékes linkért, és a benne kapott infókért.

A cikk szerzője: Bársony Péter49 további cikk
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*