Terrorizer: World Downfall (1989)

A banda biográfiájával most nem foglalkozom, számtalan felületen olvashattatok már erről. Különben is, Dávid Laci barátom lexikális tudásához akkor sem tudnék közel férkőzni, ha esetleg metal szakon diplomáznék valamelyik egyetemen. HEHEHE!!! Így csupán csak megosztom veletek azokat a gondolataimat, amelyek kipattannak az agyamból, amikor ezt a remekművet hallgatom. De előtte egy kicsit visszatekerem életem időkerekét, hogy a nosztalgiázás „fájdalmas”, ám mégis örömteli bűnébe essek.

Szóval, valahol 1990-ben járunk, amikor is egy idősebb metáltostól kölcsönbe kaptam egy másolt BASF kazettát. Hogy mi volt az A oldalon, azt ma már akkor sem tudnám megmondani, ha a legelismertebb pszichológus hipnoterápia segítségével próbálná meg kiszedni belőlem, de arra a mai napig emlékszem, hogy a B oldalára a Terrorizer első albuma volt felvéve. Már első hallgatásnál lenyűgözött a nóták gyorsasága és brutalitása. Ekkor még nem ismertem a Napalm Death nevű csapatot. Nyakig voltam a thrash metalban, és a death metal gyűjteményem csupán két kazettából állt: az egyik a Death Leprosy lemeze volt, a másik pedig a Protector Urm the Mad albuma. Viszont ezeken a legsebesebb tételek sem közelítették meg a Terrorizer gyorsaságát. Egyetlen csapat felvétele volt csak a kazettákat rejtő polcomon, amelyen piszok gyors dalokat hallhattam, a Cryptic Slaughter Convicted anyaga, de mint tudjuk, ők a thrash/crossover stílust művelték ilyen vehemenciával.

Így hát csak ültem ott a kis sztereó magnóm előtt, és kiguvadt fülekkel bámultam, hogy mi a jó édesanyját művel ez a Terrorizer nevű banda! Ez a négy csávó, akik még olyan fiatalok voltak, hogy két perc alatt végeztek a borotválkozással, egy olyan albumot kalapált össze, ami a mai napig alkalmas egy város romba döntésére. Bátran állíthatjuk, hogy Oscar Garcia (vokál), Jesse Pintado (gitár), David Vincent (basszus) és Pete Sandoval (dobok) akkor még álmában sem gondolta volna, hogy ekkora alapművet kelt életre. A 16 tételes, a 36 percet egy fingot szülő hörgésnyivel túllépő album kiállta az idő próbáját, és bármikor is hallgatom, az adrenalin-mérőm mutatója rögtön felfelé billen. Nekem leginkább az tetszik benne, hogy bár a dalok hossza ritkán haladja meg a három percet, mégis igen változatos pofákat vágnak. Minden nótában váltások és témák adják egymás kezébe a kilincset, de az agresszivitás, a brutalitás lófanszőrzetnyit sem csökken. Legyalulják a hallgató arcáról a bőrt, aztán egy jól irányzott öklössel a padlóra küldik.

A lemezről a harmadik tétel, a Fear of Napalm lett a legismertebb, és ezt a nótát dolgozta fel a legtöbb banda tőlük. Vincent gyomrot csiklandozó basszuspettingjével indítanak, aztán jön egy középtempós csontvelő-szaggatás fűrésszel történő masszírozással ötvözve. De nem sokáig pöcsölnek, mert egy jól irányzott váltással belecsapnak a blastbeat lecsóba, csupán csak azért, hogy a kedves hallgató ne nyúlhasson el kényelmesen a karosszékében, hanem kénytelen legyen felugrani, és egy balta segítségével gyakorolni a lakberendező szakmát. A dal levezető témájában pedig kidugja csontos fejecskéjét a jó öreg death metal is.

Nekem mégsem ez a kedvenc tételem az anyagról, hanem az ötödik helyen tanyázó Corporation Pull – In, ami maga az eszeveszett pusztítás. Tökéletesen összerakott nóta, olyan remek riffekkel megpakolva, amelyek tananyagok lehetnének egy grindcore-tanfolyamon. Ha ezekből a riffekből olajat lehetne préselni, az tökéletes üzemanyag lenne egy gyilkológéphez. Persze nem fogok most minden dalt külön kielemezni, mert akkor olyan hosszúra nyúlna ez kis olvasmány, hogy felfekvés keletkezne azon olvasók fenekén, akik netán a klotyón ülve olvassák. Mind a 16 szerzemény 10 pontos alkotás, és egy buldózer bájosságával képes rabul ejteni a hallgatóság szívét. Az albumot a hírhedt Morrisound stúdióban rögzítették Scott Burns atyai gondoskodása mellett, úgyhogy a hangzást semmi kritika nem érheti. Ha egy tuti cuccon megdöngeti az ember a volume gomb csutkára tekerésével, akkor a hangszórók úgy szórják szanaszét a véres húsforgácsokat, mint egy gyalugép.

Az anyag megjelenése után a csapat rögtön lezártnak tekintette az ügyet, és minden tag visszatért a főállásához. (David és Pete: Morbid Angel, Oscar: Nausea, Jesse: Napalm Death). Mint tudjuk, azért a Terrorizer később többször is kikelt sírjából, hogy zajongjon egy kicsit nekünk. Három album is megjelent azóta, de mindhármat más felállásban rögzítették. Egyetlen tag van, aki mind a négy albumon játszik, az pedig Pete Sandoval. Kijelenthetjük, hogy a későbbi alkotások nem érik el az első zsenialitását, de azért tisztességgel odabaszarintanak. Egyébként nekem bejön mindegyik.

A World Downfall természetesen számtalan bandára hatással volt, és sokuknál ez jól észrevehető. (például Nuclear Tribunal, Misery Index), és persze van olyan csapat is, amelyik azért alakult, hogy a zenéléssel mutassa ki a Terrorizer iránti fanatizmusát. A német Terrorazor rajongását és imádatát nagyon jól tükrözi a banda neve, logója és zenéje. A 2016-ban megjelent Abysmal Hymns of Disgust albumuk egy tökéletes Terrorizer worship!!!

Egy a lényeg, a World Downfall egy nagyszerű album, ami éppúgy telibe talál egy death metal rajongót, mint egy grindcore-fanatikust. Most pedig fel is teszem a lemezt, aztán felaprítom a zoknis komódot, vagy felgyújtom a szomszéd öreglány otthonkáit, amiket kitett száradni, vagy mit tudom én… a lényeg a pusztítás!!!

A cikk szerzője: Size 11 további cikk
1985 óta metálkodik! 2016 óta a Tales Of The Morbid Butchers Fanzine stábjának tagja. Versek és dalszövegek fabrikálásával, valamint logók tervezésével is foglalkozik. Főállásban több mint 20 éve boncmesterként dolgozik a kalocsai patológián.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*