Maróthy Zoltán gitáros az Ossian idén 30 éves A rock katonái albumáról
1990-re lehullott a vasfüggöny, megbukott az addig fennálló politikai rendszer, és ez magával hozta, hogy az addig elnyomott hard rock/heavy metal muzsika hazánkban is kiteljesedhessen. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalaton kívül létrejött például a Proton kiadó, így a Lordon, a Pokolgépen és az Ossianon kívül további zenekaroknak, többek között a Dance-nek, a Moby Dick-nek és a Sing Sing-nek nyílt lehetőségük bemutatkozó lemezük megjelentetésére. Egyfajta versenyhelyzet alakult ki a rajongók kegyeiért. Az Ossian 1990-ben adta ki harmadik albumát, A rock katonáit, így a korong 30. születésnapja alkalmából faggattam ki Maróthy Zoltánt, a csapat egykori gitárosát.
Zoli, a rendszerváltást követő időszak új perspektívát, lehetőségeket kínált a hazai metal/rock zenekarok számára?
Mivel addigra már volt kiadónk és lemezünk is, számomra nem tűnt ilyen élesnek a váltás a zenekiadás terén. Nyilván minden más szempontból igen, mindenki nagyon felfokozott érzelmi állapotban várta az új fejleményeket, vagy készült az első igazi szavazására. Másrészt, mint sok más történést, ezt sem éreztük meg azonnal a bőrünkön, lassanként változtak meg a körülményeink.
A bevezetőben említett zenekarok – a Sing Sing, a Dance és a Moby Dick – akkoriban a Pokolgép és az Ossian konkurenciái, kihívói voltak?
A Pokolgép után az Ossian is bekerülhetett a nagylemezes heavy metal csapatok közé. Az újabb kiadók megjelenésével természetesen egyre több zenekar kaphatott hasonló lehetőséget. Mivel a régi rendszerben a lemezkiadás is monopol helyzetben volt, erősen limitált volt a kiadás mennyisége. Természetesen az új helyzet nagyobb konkurenciát is jelentett, ám nem emlékszem, hogy ezt bármelyikünk is rosszul élte volna meg.
Egyetértesz azzal, hogy mind a Pokolgép, mind az Ossian 1990-re megalapozták hazai népszerűségüket?
Úgy gondolom, igen. Mindkét zenekar évente adott ki lemezeket, és abban az időben is rengeteget koncertezett. Nem beszélve az őrült lelkesedésünkről, aminek köszönhetően nagy energiák szabadultak fel a koncerteken. Nagyon szerettük, amit csináltunk, és ez lejött a színpadról is.
Milyen volt annak idején második albumotok, a Félre az útból fogadtatása az Acélszívhez képest?
Lemezeladás tekintetében nagyon jó volt, ráadásul egy-két számban a zenekar progresszívebb oldalát is meg tudtuk mutatni. A turné talán egy fokkal gyengébbre sikeredett, mármint nagyon jó hangulatú koncerteket adtunk, ám egy kicsit visszafogottabb nézőszámokkal.
1990-ben rukkoltatok elő harmadik nagylemezetekkel, az A rock katonáival, azonban ezt tagcserék előzték meg: Galántai Zsolt dobos helyére Nagyfi Zoltán érkezett, Pálvölgyi „Pávcsi” László basszusgitárost pedig Vörös Gábor váltotta. Milyen okok álltak emögött?
Igen, a kezdeti években a zenekar is formálódott, több tagcsere is lezajlott. Akadt, aki a bandával nem volt elégedett, és volt, akivel szemben a csapat érzett ugyanígy. Ezért történt, hogy egy kettős tagcsere is bekövetkezett a második lemezünk után.
Zoli és Gábor milyen zenei közegből érkeztek? Milyen zenei múlttal rendelkeztek?
Nagyfi Zoli egyértelműen a rock világából jött, előttünk játszott a Beatricében, illetve a Szekeres Tamás Projektben is. Gábor szintén Tamás zenekarából érkezett, valamint játszott a Satöbbi együttesben is, hozzá talán közelebb állt a rock mellett a blues, és leginkább a Led Zeppelin zenéje.
Alapból rájuk esett a választásotok, vagy más zenészeket is meghallgattatok?
Ha jól emlékszem, nem tartottunk nagy válogatást. A Félre az útból lemezbemutató turnéján a Szekeres Tamás Projekt volt a vendégzenekar, a koncertsorozat végeztével megkérdeztük a fent nevezett urakat, hogy volna-e kedvük csatlakozni hozzánk. Csak szegény Tamás barátomtól nem győztünk elnézést kérni a történtek miatt, ám szerencsére ma már szent a béke.
Az új tagok részt vettek a kreatív folyamatokban, a dalszerzésben? Milyen munkamódszerrel dolgoztatok a harmadik lemez megírásakor?
Nem igazán, hiszen épphogy csak megérkeztek, amikor mi már javában készültünk a következő lemezre. Vörös Gabi a későbbiekben természetesen rengeteg ötlettel járult hozzá a dalok sokszínűségéhez, Nagyfi Zoli viszont egy évvel később már távozott is tőlünk az éppen akkor alakuló Ómen zenekarba. A módszer hasonló volt az addigiakhoz: rengeteg próba, hoztuk az ötleteket, kidolgoztuk, finomítottuk őket. A szövegeken nem közösen dolgoztunk, hiszen mindegyiket Paksi Endre írta, én pedig a gitárszóló-alapokkal tértem mindig haza, hogy ott írjam meg őket.
Hangulatilag, zeneileg, az egységességet illetően azonos hullámhosszon voltatok?
Igen, főleg amikor az új tagokat is megtaláltuk. Emlékszem, egyszer, amikor kettesben próbáltunk és beszélgettünk, hogy mi lenne a jó irányvonal a következő lemezre, Endre egyszer csak megmutatta az A rock katonái alapriffjét, hogy ő ilyesmire gondolt. Már rohantam is haza, hogy kidolgozzam a nótát.
Hogyan zajlottak a felvételek, és mennyi időtök volt a stúdiózásra?
Talán összesen három-négy hét állt a rendelkezésünkre a felvételekhez és a keveréshez. Újdonság volt, hogy akkor dogoztunk először a legendás törökbálinti “P” stúdióban. Minden nap rengeteg ötlettel érkeztünk, és alig akartunk hazamenni; mindig eszünkbe jutott még valami, amit feltétlenül még aznap rögzíteni szerettünk volna. Másrészt ez az időmennyiség – főleg az akkori analóg technika miatt – nagyon gyorsan elfogyott, úgyhogy nem nagyon volt elpazarolni való időnk.
Ezen az albumon a zenekar valamelyest visszatért a bemutatkozó Acélszív nagylemez zenei és szövegi világához?
Igen, szerettünk volna egy kicsit visszanyúlni a saját gyökereinkhez. Nagyon fontos album volt az Acélszív, nekem egyébként is mint életem első nagylemeze maradt meg a fejemben, ami számomra nem elhanyagolható tényező.
Néhány igazán keménykötésű dal is született, előrevetítve a következő anyag vadságát. Erről mi a véleményed?
Érdekes dolog, hogy egyrészről a zenész mindig eltervezi, hogy milyen lemezt szeretne csinálni, másrészről viszont a kor, a körülmények, az életünk legalább ugyanolyan meghatározó tényezők tudnak lenni. Úgyhogy ha így van, akkor ezt különösebben nem terveztük, talán csak így alakult. A következő, Ítéletnap című albumon viszont tényleg szerettünk volna egy kicsit jobban megvadulni. Azt hiszem, ez sikerült is. 🙂
A lemez címadó dala a mai napig koncertfavoritnak számít, a záró A heavy metal születése pedig már az 1986-os első Ossian demón is hallható volt. Kinek az ötlete volt, hogy leporoljátok ezt a számot?
Valóban, az A rock katonái már a megjelenés idején is kihagyhatatlan szám volt a koncerteken. Az A heavy metal születése az egyik legelső Ossian nóta volt, ráadásul talán abban énekeltem először egy pár sort a zenekar történetében. (Vagy a Nyugtalanban, nem vagyok biztos benne, bocs!) Valahogy az első két lemezről lemaradt, de szerettük, és játszottuk is élőben, valamelyik bulin fel is vettük, így végül a koncertfelvétel került rá a harmadik albumra.
A felvételek elkészültével elégedetten távoztatok a stúdióból? Elcsíptétek azt a hangzást, amit akartatok?
Számomra mindig nehéz erre a kérdésre válaszolni, mert persze, hogy örülök, ha elkészül egy lemez, szeretem, ahogy szól, hogy jók a nóták stb. Aztán egy kicsit később rájövök, hogy X szólót már most jobban el tudnám játszani, vagy Y dalt mégiscsak újból össze kellett volna keverni… Ezektől függetlenül úgy emlékszem, hogy szerettük a végeredményt, annál is inkább, mert erre az albumra kértük fel Póka Egont, hogy legyen a zenei rendezőnk. Jó ötlet volt. Vele pár évvel később közösen indítottuk el a Kőbányai Zenei Stúdiót, ami azóta is dübörög. Ezek szerint akkor már a barátságunk is harminc éve tart, nagyon durva! 🙂
Volt lemezbemutató turné? Ha igen, kérlek, beszélj róla egy kicsit bővebben!
Természetesen volt, ráadásul ez még a klubkorszak előtt történt, úgyhogy a művelődési házak, sportcsarnokok voltak a helyszíneink. Ráadásul akkoriban még nem csak hétvégén voltak bulik, szinte folyamatosan lehetett játszani. 25-30 koncertig meg sem álltunk. Illetve volt még egy számomra fontos dolog: a romániai forradalom után az Ossian volt a első metal zenekar, amelyik bevállalt egy erdélyi turnét. Felejthetetlen koncertek voltak, a közönséggel eggyé válva játszottunk a különböző színpadokon.
Szerinted melyik volt a legsikeresebb Ossian lemez? Melyik a kedvenc Ossian albumod, illetve az A rock katonáit hová sorolod a személyes diszkográfiádon belül?
Ha a siker a lemezeladást jelenti, akkor az Acélszív. Ha a turnékat és a közönség figyelmét/szeretetét, akkor az Acélszív, A rock katonái és a Kitörés. Egyébként nincs személyes toplistám, szerencsére elég sok lemezt készítettem, vagy vettem részt albumok készítésében az utóbbi három évtizedben, és csak nagyon kevés olyan van ezek közül, amelyekre nem vagyok a mai napig is büszke.
Zoli, nagyon szépen köszönöm a válaszaidat! Minden jót kívánok neked!
Én köszönöm a kérdéseket, és hasonlóan jókat kívánok minden olvasótoknak!
Válasz írása