Spirit Adrift: Divided by Darkness (2019)

Ha egyszer interjút készítenék a Spirit Adrift-főnök Nate Garrett-tel, az első kérdésem az lenne, hogy ismeri-e a Palace In Thunderland-et, amin meg sem kellene lepődnie, akkora a hasonlóság a két banda hangzása, zenei világa és az énekhangok között. Amíg utána nem néztem a Divided by Darkness elkövetőinek, szinte biztos voltam benne, hogy a SA Andy Beresky (PIT, Black Pyramid) új projektje. Hát, nem az. Így viszont lett egy új kedvencem, és a tavalyi album után a zenekar többi alkotásával is gyorsan megismerkedtem.

Az arizonai Phoenix-ből származó csapat 2015-ben indult, a multi-instrumentalista Garrett (ex-Gatecreeper, ex-Queen Beast, ex-Deadeyejack, ex-Sinking South stb.) szólóprojektjeként. A sokoldalú zenész a bemutatkozó EP-t (Behind – Beyond) és az első nagylemezt (Chained to Oblivion) is 2015-ben rögzítette; előbbi 2016 februárjában, utóbbi ugyanazon év októberében látott napvilágot, mindkettő a Prosthetic Records gondozásában. Mivel a rajongók részéről koncertekre is igény mutatkozott, Marcus Bryant dobos, Jeff Owens gitáros és Chase Mason bőgős csatlakozásával komplett zenekar lett a SA-ből. A csapat első bulijára 2017 májusában került sor, méghozzá a Gatecreeper és a Pallbearer társaságában. Még abban az évben jött a második nagylemez Curse of Conception címmel, már a 20 Buck Spin kiadó égisze alatt, amely a Decibel magazin év végi szavazásán a második helyen végzett.

A zenekar harmadik albuma, amelyről ez a cikk is szól, tavaly májusban jelent meg, szintén a 20 Buck Spin-nél. Az év végén az első tagcserére is sor került: Jeff Owens-t Eric Wagner váltotta gitáron (természetesen nem az ex-Trouble énekes Eric Wagner). A banda Európában turnézott a Sanhedrin társaságában, majd ez év elején Garrett bejelentette, hogy Wagner és Chase Mason a továbbiakban nem tagja a csapatnak. Így aztán ketten maradtak, a főnök és a dobos Marcus Bryant, ami már csak azért érdekes, mert a SA a tervek szerint április-május folyamán a C.O.C. előzenekaraként koncertezik Európában. Nyilván meg fogják oldani a helyzetet…

És akkor jöjjön a lényeg, az a zene, amit Garrett és alkalmi csapata játszik! A lemezboltokban valószínűleg a doom metal-rekeszben bukkannánk rá, ami nem teljesen alaptalan besorolás, hiszen a bemutatkozó EP-n egy 12, illetve egy 15 és fél perces szerzemény kapott helyet, és alapvetően mindkettő lassú tétel, ám a dalok átlagos hossza – szerencsére – albumról albumra csökkent, és jelenleg bő ötperces dalátlagnál járunk.

Nate Garrett

Szerencsére, írom, mivel a korai nóták számomra túl hosszúak; ha ezekkel ismerem meg a Spirit Adrift-et, valószínűleg nem váltam volna a zenekar hívévé, de az első teljes értékű korong dalai sem nyűgöztek le. A Curse of Conception-ön már rendben volt a hangzás (félúton a Palace In Thunderland és a Baroness világa között), és megfelelő volt az irány, azonban még itt is csak egy átlagosan jó, mondjuk, 4 pontos alkotásról beszélhetünk. Na, ez tényleg vérbeli doom album volt, mélyre hangolt gitárral, itt-ott gyorsuló részekkel.

Mostanra viszont Garrett-nek sikerült befogadható hosszúságú, megjegyezhető, a középtempó körül mozgó, változatos dalokat írnia. Ha a Palace In Thunderland pszichedelikus stoner muzsikát, a Baroness pedig progresszív sludge-ot/rockot játszik, akkor a Spirit Adrift-et is nyugodtan sorolhatjuk ezekbe a kategóriákba. Az énekhang mellett – nem meglepő módon – a jól eltalált, karakteres gitársound-é a főszerep, és a basszus is markánsan jelen van a dalokban. Érdekes viszont, hogy a megszólalás mennyit változott az előző lemezhez képest – mintha egy másik zenekart hallanánk.

A bemutatkozó EP feljátszását Garrett még teljes egészében maga oldotta meg, a Chained to Oblivion-ön a lemez hangmérnöke, Bob Hoag szállt be énekelni és ütőhangszereken játszani, a Curse of Conception-ön viszont már egy négytagú zenekart (Garrett, Bryant, Owens, Mason) hallunk. Ami viszont meglepett, hogy a Metal Archives szerint az utóbbi két muzsikus nem játszik a csapat legfrissebb albumán, holott hivatalosan nemcsak a lemez felvétele, hanem az anyag megjelenése idején is a zenekar tagjai voltak. A mikrofont és a húros hangszereket ezúttal is Garrett ragadta magához, zongorán és szintetizátoron Preston Bryant (a dobos tesója?) segítette ki a fiúkat, a Living Light című nótában pedig a Witch Mountain énekesnője, Kayla Dixon vendégeskedik.

Az albumot nyitó We Will Not Die jó értelemben vett slágeressége már az első percben magával ránt, és a zene onnantól nem is ereszt bűvköréből. A számokat nem elemezném egyesével, legyen elég annyi, hogy egyik jobb, mint a másik. 🙂 Amit azonban mégis kiemelnék, az az Angel and Abyss című nóta, amely nemcsak hogy a lemez leghosszabb tétele a maga hat és fél percével, hanem egy fokozatosan építkező, változatos szerzemény.

A Living Light-ban szinte nem is hallom Kayla Dixon hangját, nem „szólózik”, maximum együtt énekel Garrett-tel. A lemez másik csúcspontja a dalok sorát záró, instrumentális The Way of Return, amely már-már Pink Floyd-i magasságokba emelkedik, szinti-varázsszőnyeg emeli el az e világi valóság talajáról. Az Angel and Abyss-hez hasonlóan fokozatosan gyorsul fel és keményedik be, majd – mint a füst – finoman a semmibe vész.

A Kerrang! magazin az elmúlt évtized tíz legjobb amerikai bandája közé sorolja a Spirit Adrift-et, ami első hangzásra talán túlzásnak tűnik, mindenesetre a Divided by Darkness engem maximálisan meggyőzött. A Palace In Thunderland-del való hasonlóságról igyekszem megfeledkezni, inkább annak örülök, hogy egy újabb nagyszerű zenekart és anyagot ismerhettem meg. Remélem, a folytatásban sem fogják alább adni.

A cikk szerzője: Coly859 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*