Valószínűleg a Black Sabbath öröksége, hogy a doom metal máig a kedvenc irányzataim közé tartozik. Szeretem méltóságteljes súlyosságát és komótosságát, ugyanakkor tapasztalom, hogy a belassult tempó és a gyakran 10 percnél is hosszabb szerzemények időnként próbára teszik az ember türelmét. E zenék élvezeti értékét – nálam – nagyban tudja fokozni a dallamosság és a „sebességváltó” használata. Nem véletlen, hogy ebből a kategóriából olyan csapatok a legnagyobb favoritjaim, mint a Candlemass, a Trouble, a Count Raven, a Grand Magus, vagy az újabb bandák közül a Thronehammer. (Más kérdés, hogy egyik-másik zenekar finoman feszegeti a műfaji határokat, és ezért inkább heavy/doom, esetleg doom/stoner formációnak nevezhető.)
Ebben a jeles társaságban követel helyet magának egy Leif Edling-ékhez és Bruce Franklin-ékhez képest mindenképpen fiatalnak mondható társaság, a 2009-ben a finnországi Joensuu városában alakult Serpent Warning. A csapat magját azóta is ugyanaz a három muzsikus – Antti Koponen gitáros, Jussi Kotilainen basszusgitáros és Kristian „Ripe” Lindberg dobos – alkotja. Érdekes párhuzam az általam néhány nappal ezelőtt bemutatott német Lunar Shadow és a skandinávok történetében, hogy mindkét zenekar eddigi termése egy EP és két nagylemez, valamint hogy mindkét együttes Achilles-sarka a frontemberi poszt (volt). A Serpent Warning valamennyi hanghordozóján más énekhangot hallunk, és ha jól számolom, a mostani, Jimi Lehtijoki már az ötödik pacsirtájuk. Plusz 2015-ben egy második gitárost is bevettek, így, Marko Purhonen csatlakozásával alakult ki a csapat aktuális felállása.
Két hanghordozót (Beyond the Wisdom EP – 2012, Serpent Warning – 2014) követően tavaly októberben jelent meg a SW harmadik anyaga, egy néhány éve indult és doom muzsikákra szakosodott kis spanyol kiadó, a Topillo Records gondozásában.
A háromnegyed órás játékidőn hét szám osztozik, amelyek közül a leghosszabb is csupán bő nyolc perces. 🙂 A hangzás súlyos-zúzós, minden tisztán szól, talán a dob lehetne még egy kicsit karakteresebb. A nóták nem vánszorognak, inkább a lassú vagy gyorsabb középtempó dominál bennük; elsőként a korai Candlemass jut róluk eszembe. Alapvetően az énekhang is rendben van, ám időnként túl magas, már-már nyávogó hangfekvésbe vált, ami nem annyira jön be. A fogós nóták mellett az anyag számomra legnagyobb erénye a dallamos gitárjáték, ami szépen húzza maga után a szerzemények szövetét. Illetve a két gitárszólam, amelyek közül az egyik alul hömpölyög, miközben a másik fölötte táncol (például a From the Deep Below második felében). Mindezek miatt nálam az instrumentális részek találnak be leginkább.
És hogy tovább vonjam a Lunar Shadow-val a párhuzamot, akárcsak Max Birbaum-ék legutóbbi anyaga, ez a lemez is tüzes címet visel, és lángok nyaldosta fahasábok ropogásával indul. A címadó szerzeményben két téma, a lassú és a gyors tempó váltakozik. Az Orient Eyes egy fülbemászó gitárdallammal köszön be, majd érkezik kedvenc dalom a lemezről, a Death’s Tower: gyors nóta remek refrénnel, döngő-zümmögő gitárral és tompán, laposan kongó basszussal. Kettes számú favoritom pedig az albumot záró August 1972, amely lírai nótának indul, ám rövid időn belül egy kétségbeesett rohanás lesz belőle.
Az elmúlt hetekben leginkább ezt a négy lemezt, a Lunar Shadow, a Black Sachbak, a Serpent Warning és a hamarosan szintén adásba kerülő Spiral Adrift legfrissebb albumát hallgattam felváltva, időnként egy-egy régebbi vagy frissebb alkotást is beszorítva közéjük. Mára többé-kevésbé a részemmé, a közelmúltban érkezett kontingens alapdarabjaivá váltak. Lehet, hogy többet látok beléjük, és ezért magasabb polcra helyezem őket, mint ahová ténylegesen valók, de a Serpent Warning akkor is egy ígéretes csapat, és a Pagan Fire egy nagyon jó kis lemez. Várom a folytatását, és ismerkedem az előzményeivel. A cikk elején említett doom-nagyágyúk rajongóinak feltétlenül ajánlom.
Leave a Reply