A brit heavy metal új hullámaként aposztrofált stílusirányzat egyik korai képviselője a Nottinghamshire megyei Mansfieldből indult Savage. Pályafutásuk kezdete 1978-ra nyúlik vissza, hivatalosan ekkor alapította a zenekart Chris Bradley basszusgitáros/énekes. Legerősebb anyaguk a hét megjelent nagylemezük közül a debütáló Loose ’n Lethal, amely 1983-ban látott napvilágot. Nem tegnap volt, annyi szent, hiszen ebben az évben alakult meg a tengerentúlon a Bon Jovi és a Red Hot Chili Peppers, Madonna, valamint a Metallica kiadta az első lemezét, itthon pedig augusztus 20-án bemutatták Szörényi/Bródy István, a király című rockoperáját. További érdekesség lehet még, hogy ’83 nyarán a Magyar Nemzeti Bank forgalomba hozta az első ezerforintos címletű bankjegyet, amelynek frontján Bartók Béla volt látható.
Ebben a nemzetközi közegben, Angliában a Savage nagyot dobott. A nyolcdalos kiadvány bő 34 perce rendkívül feszes, koszos hangzású brit nehézfémet tartalmaz. Mindjárt a kezdés kőkemény, Let It Loose címmel. Még a két évvel korábban alakult Metallica is feldolgozta legelső, Hit the Lights című demóján. Megkockáztatom, hogy ez az angolok legnagyobb „slágere”, nyilván nem popzenei értelemben. 🙂 A Cry Wolf ugyan némileg visszavesz a tempóból, viszont nem lágyul a hangnem. Roppant fogós gitárriffek, remek dallamvezetés jellemzi, még a kor hatásos tapping-technikáját is felvonultatják benne.
A harmadik, Berlin című tétel talán még lassabb, viszont az egyik legagresszívabb alkotásuk. Viszonylag egyszerű, ám kegyetlenül szigorú. Pengeéles gitárral kezdenek, majd bekapcsolódik a ritmusszekció, végül az ének. Bradley hangja nem túl kiművelt, de ez a súlyos zene ezt nem is igényli. Ami szükséges, azt maximálisan hozza. Mindezek tetejébe kapunk egy piszkosul eltalált gitárszólót, a nóta végén pedig egy újabbat. Egyszerűen imádom! A beszédes című Dirty Money zeneileg kiválóan illeszkedik az összképbe. Andy Dawson és Wayne Renshaw gitárosok a kor szellemének megfelelően hozzák a jobbnál jobb témákat, a kötelezőnek mondható gitárszóló mellett több helyen is be-beszurkálva rövidebb szólórészeket a dalba.
Ha zenei időutazásunkat – a Savage klasszikusát hallgatva – stílszerűen mikrobarázdás lemezen tesszük, ideje megfordítanunk a fekete korongot. „B” oldalunk első tétele akusztikusan indít, az Ain’t No Fit Place szép dallamait billentyűsök színesítik, hogy ezt követően középtempós betonozásra váltsanak muzsikusaink. Az On the Rocks fogós témákkal operál, Andy és Wayne itt sem spórol a szólókkal, Mark Brown dobos Chris Bradley-vel kőkeményen alapoz. Élvezet hallgatni, amit a négy angol prezentál nekünk.
A hetedikként jegyzett China Run című nótában érzésem szerint végig Eddie Clarke szelleme kísért, méghozzá egy korai Motörhead-motívum képében, ami egyáltalán nem zavaró, sőt, lehet, hogy csak nekem tűnik fel. Bradley vissza-visszatérő farkasüvöltése pedig kimondottan különlegessé teszi a galoppozós szerzeményt. A fináléban a White Hot fülberagadó alapriffje az, amivel sikerült maradandót alkotniuk a mára nagypapa korba ért egykori srácoknak.
A komor jövőképet vizionáló borítót jó eséllyel a Mad Max kultmozi ihlette, míg a zenekari logó koncepciója a Conan-fantáziabirodalomból eredeztethető. A vizuális és zenei összkép 1983-ban nagyon rendben volt és úgy vélem, ma is megállja a helyét. Ezt mindenki eldöntheti saját belátása szerint, mert meglehet, hogy csak a nosztalgia miatt érzem így, ami ehhez a koronghoz köt. 🙂 Annyi bizonyos, hogy az album a NWOBHM egyik megkerülhetetlen alappillére.
Leave a Reply