S.D.I.: 80s Metal Band (2020)

„S.D.I.! Megamosh!” – nekem akaratlanul is ez a szlogen ugrik be, ha ez a csapat kerül szóba, és gondolom, rajtam kívül még sokan így vannak ezzel. Nem véletlen, hiszen egyfelől a zenekar talán legismertebb dala a fent említett Megamosh, másrészt mert tökéletes esszenciáját képezi annak, amit az együttes a korai lemezein képviselt: eszeveszett tempók, csordavokálok, humor, tipikus német speed metal hangzás. Így él sokak emlékezetében az S.D.I., akik – sok pályatársukhoz hasonlóan – néhány éve újjáalakultak, és azóta folyamatosan koncerteztek, ám az új lemez ideje csak most érkezett el, potom 31 évvel az 1989-es Mistreated után. Ez akár örömteli hír is lehetne a régi rajongók számára, azonban tartok tőle, hogy sokaknak meglehetősen keserédes lesz a találkozás egykori kedvenceikkel.

Pedig a kezdés nem rossz: a címadó dal egy jó kis súlyos, bólogatós metal nótának indul, és eddig egész biztató is lenne a dolog, de aztán bejön a képbe egy olyan ijesztően fapados, kórusszerű dalolászás, hogy attól egyből lelohad a hallgató lelkesedése. Ráadásul nem sokkal később az is kiderül, hogy a refrén szintén erre a kissé bugyuta melódiára fog épülni. És ha eddig nem lenne elég bajunk, Reinhard Kruse énekes/basszer még képes rátenni egy lapáttal, amikor belekezd egy olyan rettenetes akcentussal előadott szövegelésbe, ami leginkább a néhai osztrák pop-ikon, Falco emberiség ellen elkövetett rémtetteit juttatja az ember eszébe. Ezen a ponton azért már sejthetjük, hogy nem lesz hétköznapi élmény a lemez végighallgatása. Mondjuk, nekem egyvalamire azért jó volt ez a dal: napokig sikeresen kergettem az őrületbe életem párját azzal, hogy a fülébe duruzsoltam a refrén dallamát, válogatott pajzán versikékkel helyettesítve az eredeti szöveget. Képzelhetitek, milyen eredménnyel jártak ezek a rögtönzött szerenádok… 🙂

A másodikként felcsendülő Freeride azért már valamennyit visszahoz a régi lemezek hangulatából, korrekt kis speed metal szerzemény, és bár az a fránya ének valamiért itt sem mindig akarja a zene szerves részét képezni, alapvetően nincs gond a dallal, sőt, talán az egyik legjobb az albumon. Nyilván nem véletlen, hogy a címadó mellett éppen ehhez szerzeményhez forgattak klipet. Amikor megnéztem ezeket a kisfilmeket, amelyek szerény becslésem szerint nagyjából három euró ráfordítással készültek, fejbe vágott a megvilágosodás, miszerint nem szabad ám olyan véresen komolyan venni ezt a bandát, mert a videókból is tisztán látszik, hogy maguk a zenészek is inkább egy jópofa hobbinak fogják fel ezt az egészet, és nem élet-halál kérdése számukra, hogy életben tartsák az igaz fém lángját. Ez a felismerés azért mindjárt más megvilágításba helyezte nálam a lemezt.

Azt azért be kell vallanom, hogy még ebben az engedékenyebb hangulatban sem volt könnyű elsőre lenyelni az olyan íztelen gombócokat, mint amilyen például Porno című, valószínűleg humorosnak szánt szösszenet. Zeneileg ugyan semmi izgalmasat nem tud felmutatni, ám a maga módján mégis működőképes a dal. Hallgatása közben Reinhard egy olyan lepukkant véglényként elevenedett meg a lelki szemeim előtt, aki egy meglehetősen kétes eredetű foltoktól tarkított trikóban ül a besötétített szobában a TV előtt, tekintete a képernyőre mered, miközben éppen a gatyájában matat… Rettenetes, igazán rettenetes rémképek ezek, amelyektől talán úgy tudok a leghamarabb megszabadulni, ha innentől kezdve egyszerűen átugrom ezt a dalt. Nem maradok le sok mindenről, akad még itt furcsaság bőven.

Ezek után már bármire fel voltam készülve, de azért így is komoly megkönnyebbülésként ért, hogy az album közepére sikerült a csapatnak beszúrnia egy olyan daltriót, ami végre tényleg a régi időket idézi fel. Az Action és a Trash két régi vágású speed metal dal, teljesen rendben vannak, szerethetők, persze az ének ezekben is olyan, amilyen. A Sneaky War pedig az egyszerű, ám földbe döngölő riffjeivel lopta be magát a szívembe. Ha az összes többi nóta is ehhez a hármashoz hasonló stílusban fogant volna, egy jóval egységesebb, és erősebb lemezről beszélhetnénk.

„Mosolyra jaj” – énekelte annak idején a P. Mobil, és ez a bölcsesség jelen esetben is helytálló: a maréknyi kiváló nóta után a műsor hátralévő része ugyanis gondoskodik róla, hogy minimum felemás érzésekkel álljunk fel a lejátszó mellől, miután lepörgött a lemez. Az olyan dalok, mint a (Let the) Ball Run, az I Hate You, vagy a Dead and Gone zeneileg még rendben is lennének, de Reinhard ismeretlen eredetű, újkori szövegelés-fétise sajnos ezeket is padlóra küldi. A She Said egy tőrőlmetszett Accept-riffel indít, ami így leírva ugyan biztatónak tűnhet, azonban az említett gitártéma Udo-ék sokat szidott Predator albumáról lett elcsenve, szóval ez is egy újabb kapufa. Viszont a Back Against the Wall című fél-ballada egészen pofásra sikeredett.

Az S.D.I. friss albuma bizony szenved az összes olyan betegségtől, amelyek ellen egy visszatérő lemezt illene beoltani, úgymint közepes hangzás, gyenge ének, az igazi húzónóták hiánya, illetve az sem segít a helyzeten, hogy a zene stílusa csak nyomokban tartalmazza azt, amire a régi lemezek ismeretében jogosan számíthattunk volna. Leginkább egy nagy műfaji katyvasz az egész album, amelynek megírása során a zenészek összes spontán ötlete látszólag mindenféle szelektálás nélkül, automatikusan megkapta a „lemezképes” minősítést.

Azt azért mégis le kell szögeznem, hogy a fent leírtak, illetve a cikk végén látható – szigorúan objektív – pontszám ellenére sem tartom szemétre valónak ezt a lemezt, távolról sem. Ugyanis az a nagy helyzet, hogy a hallgatása közben időnként határozottan jól szórakoztam, mert tipikusan egy olyan csapat anyagáról beszélünk, akikkel együtt szokott nevetni az ember, nem pedig rajtuk. Ordít az egészről, hogy nincs itt többről szó, mint hogy néhány régi cimbora újra összejön, elnyomják a régi dalaikat, közben jókat buliznak a próbateremben, és ha éppen úgy alakul, írnak néhány új nótát is. Ha nekem is lenne pár ilyen tökkelütött haverom, akik megpróbálnának rávenni egy hasonló banda megalapítására, gondolkodás nélkül hagynám belerángatni magam a dologba. És akkor mi lennénk az a három marha, akik baromi viccesnek hiszik magukat, pedig nem azok. Szóval, nemhogy lesajnálom, de egy kicsit még irigylem is őket.

Ahogy nézem, az S.D.I. mostanában rendesen belehúzott a koncertezésbe, és ha egyszer, mondjuk, nálunk is tiszteletüket teszik, én bizony gondolkodás nélkül elmegyek megnézni őket. Az új lemez nótái pedig pont kapóra jönnek majd ahhoz, hogy kellemes háttérzene kíséretében fáradhassak ki a sörös pulthoz, miután kitomboltam magam a klasszikus dalokra.

A cikk szerzője: Gabrielkiss 49 további cikk
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*