Psychotic Waltz: The God-Shaped Void (2020)

Kezdem a legfontosabbal. A Psychotic Waltz esetemben viszonylag késői felfedezés, ahogy a Watchtower és a korai Fates Warning is, ám idővel mindhárom csapat komoly kedvenccé nőtte ki magát nálam. Már meg nem mondom, hogy mikor és melyik lemezüket hallottam először, a lényeg, hogy nagyon betaláltak.

Folytatom a legfontosabbal. Amikor tavaly év vége környékén megtudtam, hogy Dan Rock-ék új lemezzel jelentkeznek, „várólistám” talán legfontosabb kiadványává avanzsált az anyag. Az ismertető előtt annyi kitérőt tennék még, hogy a csapat 1985-ben, még Aslan névalatt jött létre Buddy Lackey énekes, Brian McAlpin és Dan Rock gitárosok, Norm Leggio dobos, illetve Ward Evans basszusgitáros jóvoltából. Akkori nevüket C. S. Lewis Narnia krónikái, Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény című regényének oroszlán szereplője – egyben Jézus Krisztus allegóriája – alapján választották, azonban – igaz, sokkal később – Oklahomában is alakult egy Aslan, így a félreértések elkerülése végett keresztelkedtek át Elmebeteg Keringőre.

Az sem mellékes, hogy miután „telephelyük” San Diego volt, a Bay Area színtérhez tartoztak, ahogy a Vain is, onnan azonban totálisan kilógtak. Ahogy a Vain is. A trendorientált amerikai piac nem harapott rájuk, ezzel ellentétben Európa annál jobban: az öreg kontinensen komoly sikereket és rajongóbázist tudhattak magukénak. Sokkoló és váratlan lépés volt a részükről, amikor a kitűnő The Bleeding (Phil Cuttino basszusozott rajta) után, egy hibátlan diszkográfiát felépítve letették a lantot, és a tagok a saját útjukon mentek tovább.

23 év elteltével viszont megtörtént a csoda, az öt „jómadár” újra egyesítette erőit, és ennek eredménye most, február 14-én, kézzelfogható hangzóanyag formájában manifesztálódik. Dan Rock: „2011-ben mindannyian úgy éreztük, eljött az idő, hogy újra összejöjjünk, és csináljunk néhány európai bulit. Óriási lehetőséget kaptunk a Power of Metal turnén a Nevermore-ral és a Symphony X-szel. 1997 óta nem játszottunk élőben, és az eredeti felállással sem 1995 óta. A turné hatalmas volt, és úgy tűnt, hogy az eltelt évek alatt sokkal jobban megbecsültek, méltányoltak bennünket, és mi is egymást. Ezek után minden (vagy minden második) évben játszottunk Európában. Mindeközben Brian új anyagon kezdett dolgozni, így mi is beleegyeztünk abba, hogy elkészítsünk a következő anyagunkat. 2012-ben álltunk neki írni, és 2019-ben fejeztük be. Úgyhogy igen, hét év alatt lettünk készen. Senki sem vádolt bennünket azzal, hogy gyorsak vagyunk.”

Azt sem hallgassuk el, hogy az összeborulás Steve Cox gitárossal történt meg, Buddy és Dan Rock – Steve Cox-ot váltva – később csatlakoztak a zenekarhoz, kompletté téve az eredeti felállást, illetve, hogy a reunion turnéhoz egy válogatást is megjelentettek. Magyarán a The God-Shaped Void-ot a klasszikus tagság jegyzi. Mindazonáltal a dalszerzés mikéntje is megér egy misét, már csak azért is, mert Buddy Lackey (alias Devon Graves) 1999-ben, személyes okokból Bécsbe költözött. Dan Rock: „A nótaírás hasonló módon történt, mint a régi időkben, mivel azonban Devon Európában él, oda-vissza e-maileket kellett küldözgetnünk egymásnak, így a dolgok hosszabb időt vettek igénybe, mint általában. De úgy gondoljuk, a végeredmény jól sült el, és mindannyian valóban büszkék vagyunk az albumra.”

Igen, azok is lehetnek – mondom ezt nagyjából a hatodik meghallgatás után. Mert előtte „az egyik szemem sír, a másik pedig üvegből van” – bocs nem, nevet – effektus lépett fel nálam. Sírt, mert tulajdonképpen semmi extrát, meghökkentőt nem kaptam (értem ezalatt, hogy nincsenek meglepő váltások, komplex struktúrák), de nevetett is, mert új Psychotic Waltz lemezt hallgattam. Aztán utóbbi érzés egyre csak fokozódott, erősebbé vált, végül diadalmaskodott az előbbivel szemben. Azt sem tagadom, hogy a felvezetésként tálalt Devils and Angels, illetve All the Bad Men dalok egyáltalán nem győztek meg, viszont rendszeresen, alaposan odafigyelve meghallgattam a korongot (a gépelés során már kilencedszer), és lefegyverzett a csapat.

Először is, elejét kell venni a korai mesterművekkel való összehasonlításnak, hiszen nem 1990-et (A Social Grace), 1992-t (Into the Everflow), de még csak 1996-ot (The Bleeding) írunk. Ugyanakkor a The God-Shaped Void messze áll az átlagostól, a kiszámíthatótól. Igen, időt kell adni az anyagnak, utána viszont menthetetlenül kúsznak a hallgató bőre alá a Devils and Angels, a Stranded (benne a korai Iron Maidenre jellemző harmóniákkal), a The Fallen, vagy a Pull the String dallamai, refrénjei. Egyszerűen nincs menekvés előlük. Ezen kívül mindenképpen ki kell emelnem a Demystified-ot és a záró In the Silence-t; a lényeg, hogy mindegyik tételben olyan apró nüanszok, megoldások vannak (itt-ott fuvola is felbukkan), amelyekre nem lehet nem odafigyelni. Fogós dallamok ötvöződnek a súlyos megszólalással, mégpedig tanári előadás formájában, ezáltal az idei év egyik legjobb albumát eredményezve.

Dan Rock: „Hét évet vett igénybe megírni a The God-Shape Void-ot, és ez sok tényezőt foglal magában. Először is, egyáltalán nem vagyunk már gyerekek, mint amikor elkezdtük ezt az egészet. Mindenkinek munkája, családja van, és felnőttünk ahhoz, hogy foglalkozzunk velük. Amikor egy héten négyszer jammeltünk, szerencsések mondhattuk magunkat, hogy ezt összehoztuk. Abból eredően, hogy az énekesünk a tengerentúlon él, e-mailekkel és feltöltésekkel kellett dolgoznunk vele, ami az időeltolódás miatt sok időnkbe került. Napok teltek úgy, hogy hallottunk volna valamit, utána pedig reagálnunk kellett az ötletre. Értelemszerűen a felvételi folyamatok is eltérőek voltak. A magunk részéről egy csomó előzetes munkát végeztünk. A legtöbb gitárt, amit hallasz a lemezen, a házi stúdiónkban, a pre-produkciós demók idején rögzítettünk.”

A bizonyítványt azonban nem kell magyarázni – különösen nekik nem –, hiszen a San Diego-i Rarefied és a bécsi Studio D-ben felvett, a svéd Fascination Street stúdióban kevert és maszterizált végeredmény minden bizonnyal egy újabb klasszikust eredményez a zenekar katalógusában.

Zárásként jöjjön újfent Dan Rock kommentje: „Furcsán éreztük magunkat a stúdióban, egy csomó minden megváltozott a legutóbbi, The Bleeding lemezünk felvételei óta. Az egyik dolog, hogy az emberek többé nem mondják azt egy anyagra, hogy album, mivel napjainkban már ritkán vannak albumok. Sokkal inkább streamelnek dalokat és esetleg néhány CD-t, mi azokban vinylen nyomjuk ki, így azt gondolom, nyugodtan nevezhetjük lemeznek. A felvételi folyamat, a technológia, a szoftver is komoly minőségi ugrást eredményeztek. Úgy vélem, a lemez hangzásilag pontosan Psychotic Waltz lett.”

Mi több, a gitáros azon reményeinek is hangot adott, hogy „miután a lemez februárban megjelenik, bízunk abban, hogy néhány fesztiválfellépést és miniturnét is lebonyolíthatunk majd Európában. Plusz óriási lenne néhány koncert Amerikában is. Pár hónappal ezelőtt felléptünk az atlantai ProgPower-en, ami, ha hiszed, ha nem, az első show-nk volt 1997 óta. Jelenleg a nyár utáni eseményekre koncentrálunk, és talán 2021-re. Aztán ki tudja, ha mindezt kedvezően fogadják, megbeszéljük, hogy írunk-e újabb muzsikákat.”

A lényeg valójában roppant egyszerű, és önmagáért beszél: a Psychotic Waltz jött, látott és győzött. Betonbiztos év végi Top 10-es alkotás.

A cikk szerzője: Dávid László707 további cikk
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*