Igyekszem elkerülni, hogy írásom Dávid Laci kollégám ismertetőjére írt reagálásnak tűnjön, de nehéz lesz. Egyrészt mert időben utána szólalok meg, másrészt mert a véleményünk – bár minimális mértékben, de – több ponton is különbözik.
Sok-sok évvel ezelőtt többek között a Black Sabbath muzsikáján keresztül szerettem meg a heavy metal műfaját, és ma is őket tekintem életem (egyik) kedvenc zenekarának. Különösen az Ozzy és Dio nevével fémjelzett korszak albumai állnak közel hozzám. Ennek fényében meglepő lehet, hogy a Madman soha nem tartozott a kedvenc énekeseim közé. Maximálisan értékelem az elmúlt fél évszázadban nyújtott teljesítményét, ám orgánumát időnként kifejezetten irritálónak találom.
Sharon zseniálisan irányítja férje karrierjét: Ozzy a műfaj egyik kaméleonja, számos arca volt, emellett pedig nagy túlélő is. Nyitott az újra, amivel nyilván kockázatot is vállal, de az eddigi húzásai nagyjából bejöttek, és valószínűleg a mostani is be fog. Amikor először hallgattam az új lemezt, nem tudtam eldönteni, hogy kibaszott zseniális vagy nagyon gáz, amivel hősünk ez alkalommal előállt. Mert hogy az Ordinary Man nem a Black Sabbath frontembereként és szólóban is méltán sikeres művésztől megszokott produkció. Hogy metal-e egyáltalán, azt mindenki döntse el maga, mindenesetre szokatlanok az alkotótársak, és maga a hangzás is futurisztikus.
Ozzy persze valószínűleg bármilyen zenei háttér előtt elénekelné a maga témáit, de itt most annak lehetünk tanúi, ahogy a Nagy Öreget „kiemelik” a saját megszokott közegéből, és „beteszik” egy 21., de még inkább 22. századi űrzenekarba, ahol az elektronikának legalább akkora szerep jut, mint a tradicionális metalból ismert hangszereknek. A gitár nem a klasszikus módon riffel, reszel, sokkal inkább zúg, zümmög, mint egy drón vagy egy hi-tech munkagép – a szólók szerencsére elég karcosak, kontúrosak.
A ritmusszekcióban komoly húzónevek kaptak helyet, akik tökéletesen hozzák a rájuk osztott szerepet, sőt, Duff McKagan basszusjátéka egyenesen élményszámba megy. Slash két, Tom Morello egy nótában vendéggitározik, és a lírai címadóban Elton John is meggyőző keménységgel énekli a maga verzéit. Mindig csodálkozom, hogy összerakják Ozzy-t, a hangját a stúdiófelvételek időszakára. Itt-ott egy kicsit már selypít, de produkciója most is rendben van, különösen a lassabb nóták fekszenek neki.
A fiatalok, Post Malone és Andrew Watt nyilván katalizátorai voltak az alkotási folyamatnak, az újfajta hangzás tekintetében mindenképpen, ám míg a mindössze 30 esztendős Watt (aki 2013-2015 között Glenn Hughes-szal és Jason Bonham-mel játszott a California Breed nevű csapatban, egyébként pedig Malone zenekarának oszlopos tagja) tisztességesen helyt áll a gitáros pozíciójában, a nála öt évvel fiatalabb rapper jelenlétével kapcsolatban erősen ambivalensek az érzéseim.
A nyitó Straight to Hell még Ozzy kissé öreges ritmizálású verzéi ellenére is az album egyik legzseniálisabb dala. Sokszínű, rétegzett nóta, a popzenében abszolút alap, itt azonban némi hallgatói homlokráncolást kiváltó női háttérvokállal, ami a lemez jó néhány másik szerzeményéről is elmondható.
Az All My Life-ban először a basszus tűnt fel, aztán rájöttem, hogy a refrén ritmusára simán rá lehet énekelni a No More Tears-t. Ezután már nem volt nehéz felfedezni a Goodbye kezdő dobjaiban és mormogós szövegében az Iron Man kezdését, szerencsére egy jól időzített ritmusváltással hamar feledtetik ezt az áthallást. Kísérteties a gitárhangzás, az alap sound itt is modern metalos. Az instrumentális részt hallva szerintem nincs ember, aki megmondaná, hogy éppen egy Ozzy lemez pörög. Ahogy később az It’s a Raid pörgős, énekmentes részeinél sem.
A lemez legnagyobb slágere kétségtelenül a címadó nóta (lesz). Az Ozzy és Elton által megteremtett lírai hangulatot női csacskamacska vokál és vonósok fokozzák, már-már az elviselhetőség határáig. Ha még ma is működne az MTV Headbangers Ball című műsora, ott szétjátszanák ezt a dalt, a csapból is Ordinary Man folyna.
És amikor azt várnád, hogy ezt követően – a változatosság jegyében – felpörög a tempó, az Under the Graveyard is líraiként indul, szerencsére többször is begyorsul, bekeményedik. Az egyik ilyen váltásra érkezik meg a szóló is, amikor párhuzamosan száguld egymással a bőgő- és gitárdallam. Ez a betét is az anyag legjobb pillanatai közé tartozik. A Straight to Hell és az Under… mellett egyébként – talán szimplán csak a refrénje miatt – a Scary Little Green Men a harmadik kedvencem az albumról.
Nem tudom, volt-e valaha olyan gyors tempójú, már-már kapkodós dala Ozzy-nak, mint az utolsó előttiként elhangzó It’s a Raid, amiben ráadásul kifejezetten jó Malone hangja. A már korábban, a kooperáció első gyümölcseként megszületett Take What You Want viszont nagyon nem az én zeném, és szerintem sok más metalrajongóé sem. Kemény muzsikát többek között éppen azért hallgatok, hogy elszigeteljem magam vele az ilyen zenének nevezett borzalmaktól. Ettől a nótától nem érzem tökéletesnek az album lecsengését; talán szerencsésebb lett volna lehagyni, és csak kislemezen megjelentetni…
Ezt leszámítva azonban egy izgalmas és élvezetes albummal lepett meg bennünket a Sötétség Hercege. Mint aki ismeri az örök ifjúság titkát, Ozzy túléli saját korát, és felveszi az új idők ritmusát. Idegen és egyben zseniális, amit hallunk, mintha az idén már 72 éves énekes létformát, dimenziót váltott volna. Míg a Black Sabbath 2013-as visszatérő albuma a régi tradíciókat elevenítette fel, az Ordinary Man egy kifejezetten progresszív album, amely ezáltal (vagy ezzel együtt?) a mainstream-et célozza meg, és úgy sejtem, sok új rajongót fog szerezni a Madman-nek.
A dalszövegeket tanulmányozva számomra elég egyértelműnek tűnik, hogy az OM a búcsúzás albuma. Abszolút el tudom képzelni, hogy ez Ozzy utolsó nagylemeze. Ha így tekintünk rá, akkor egy szinte makulátlan, ám meglehetősen rendhagyó lezárása egy páratlan karriernek.
Amikor először hallottam a címadót, mint előzetest, kicsit leírtam magamban az egész lemezt. Most pedig, hogy a CD sokszor lepörgött, zseniálisnak tartom az anyagot, bár az It’s a Raid még nem adta meg magát nekem! ?